Napfelkelte 2. - 11. fejezet

Ettől nem fogtok jobb kedvre derülni, most elárulom. :D De azért semmi gond. Őrizzük a pánikot.

Napfelkelte 2. – 11. fejezet

Velünk szemben négy vámpír állt: egy nő és három férfi. A gyönyörűségben azonnal felismertem Essie-t; égő szemű szépség volt, ruhája tépett, és ettől még veszedelmesebbnek tűnt. A vigyorgó fiú Frankie volt, de a másik kettő, ősz hajú vámpírt nem ismertem.
Hugo olyan erősen szorította a kezemet, hogy majdnem eltörte.

- Ó, Isabella – mosolygott rám gúnyosan a szépség. Közelebb jött hozzánk, mi pedig ösztönösen hátrébb léptünk – de ekkor falnak ütközött a hátunk. Be voltunk ide szorítva, esélyünk sem volt ellenük. A vámpírnő arca amellett, hogy gunyoros volt, valahogyan mégis kedvesnek tűnt. Ez a két érzés annyira nem fért el egymást mellett, hogy teljesen elképedtem.

Hugo kifújta mellettem a levegőt. Essie ránézett, és biccentett neki.

- Szia, Hugo. Azt hittem, nem kenyered az embereket segíteni.

- Nem is. De azt nem fogom hagyni, hogy Bella ártatlanul meghaljon! – fakadt ki Hugo, és rám nézett. Az arcom lángolt a pillantásától. Mikor észrevette, hogy zavarba hozott, elfordította a tekintetét és Essie-re nézett. – Ez egy jólelkű, szeretetreméltó lány, aki ráadásul anya és feleség! Nem ártott neked soha, semmit – sziszegte, és a szívemet elöntötte a hála, hogy kiállt értem. Megszorítottam a kezét, de nem voltam benne biztos, hogy érzi.

A szoborszerű szépség szemeiben karmazsinvörös lángok csaptak fel a dühtől.

- Csak az életemet tette tönktre! Megölte Ja...

- Az a férfi nem szeretett téged! – vágott a szavába Hugo. Mindenki megnémult körülötte. – A társát, Victoriát csalta, és közben mindenfélét ígérgetett neked! Hát nem veszed észre, hogy végig csak kihasznált?!

- Nem tudsz te SEMMIT! – rivallta Essie, és közelebb jött. A szeme csillogott, de könnyek nem jöhettek ki rajta. – Nem tudsz te semmit sem Jamesről! Ahogy a ’szerelem’ szót is csak a szótárból ismered!

Hugo dühösen morgott mellettem.

- Hidd el, kislány, épp eleget tudok.

Ránéztem, és mikor megláttam a kemény, fájdalmat leplező maszkot az arcán, hirtelenjében megszántam. Nem tudom, honnan jött az ötlet – bár azt már rég tudtam, hogy elment az eszem -, de nem törődve a következményekkel vagy a gyengeségemmel, három lépéssel megszüntettem a köztem és Essie között lévő távolságot. Magam elé emeltem mindkét kezemet, s a vámpírnő mellkasára tapasztva őket durván hátralöktem Essie-t . Mindez olyan gyorsan történt, hogy mire a vezérjüket körülálló vámpírok és a mögöttem fújtató Hugo feleszméltek, a nő több métert repülve landolt az utca főútra nyíló végén. A két ismeretlen vámpír vadul felmorrant, Frankie ellenben vihogva tapsolni kezdett.

- Adj neki! – kurjantotta vidáman, és mikor rám nézett, vörös szemeiben elismerésen és kamaszos csínyen kívül nem láttam igazi dühöt. Óvatosan pislogtam rá: ő legalább nem úgy nézett ki, hogy rám akar támadni.

- Szép volt, Bella – suttogta Hugo a fülembe, és összerezzentem, mert nem vettem észre, hogy ilyen közel jött.

Essie feltápászkodott a földről, s villogó szemekkel, oldalán két csatlósával megindult felénk. Frankie a fal mellé húzódott, hogy ne legyen útban, de közben ellenünk sem harcolt. Olyan volt, mint egy néző a moziban.

- Ezt megkeserülöd – sziszegte Essie, és már felkészültem a támadására, de felesleges volt aggódnom: Hugo elém vágott, s úgy rúgott bele a nő gyomrába, hogy az nagyot nyögve kettéroskadt.

De nem voltam elég óvatos: az Essie jobbján álló vámpír rám támadott, és egy könnyed mozdulattal eltörte a bal kezemet. Nagyot reccsent a csont az alkaromban, s a következő pillanatban elöntött a fájdalom forró hulláma. A vámpír elégedetten cöcögött, de aztán csak egy fehér villanást láttam, s támadóm két lába éles hangon elvált a testétől.
Nem volt időm hálát adni társamnak, mert szemem sarkából láttam a másik ismeretlen vámpírt közeledni, s még időben odakaptam. Mintha porcelán törött volna, úgy szakadtak le a végtagjai. Hugo odasietett mellém, s kicsavarta a vámpír fejét. Aztán a letörött testrészeket arrébb rúgta, hogy ne tudjanak egyesülni a testével. Frankie lemondóan sóhajtott.

- Haver, őt én kreáltam! – szólt panaszos hangon Hugóhoz.

Essie – aki időközben újfent talpra állt -, már nem törődött hűtlen, pártatlan szolgájával és elhullott követőivel, csak önjáró gyilkológép módjára megindult felém. Aztán eltűnt a szemem elől, s egy fehér villanás után már roppant is az orrom az ökle alatt. Keményen a mellkasomra ütött, s abban a pillanatban felszínre jutott a mellkasomba szívott levegő. A tüdőm oxigénért esedezett.

- Őt nem – morrant fel Hugo, és lecibálta rólam a vámpírnőt. Ahogy az előző vámpírral is tettük, kitépte az egyik karját, de nem volt elég gyors: Essie kiszabadult a társam karmai közül, és visszavágott. Hugo nekirepült a téglafalnak, s összeroskadt.

- Na most mihez kezdesz, Isabella – nevetett gúnyosan Essie, és felrángatott a földről.

Hörögtem, levegő után kaptam. Most megöl – futott át a gondolat a fejemen, s mintha csak egy komédia főhőse lettem volna, magam előtt láttam leperegni az életemet. Jacobot, Sarah-t, a szüleimet, Billy-t, a sok szép és fájdalmas emléket.

- Bella! – kiáltotta egy lágy, mézédes hang. Remek. Még Edward hangját is hallucinálom.

Bár furcsálltam, hogy nem Jacob hangja szól hozzám, de abban a pillanatban nem volt több időm panaszkodásra. Behunytam a szemeimet, és vártam a véget. Nem akartam harcolni; nagyon, nagyon gyengének éreztem magam.
A kapocs köztem és Sarah közt erősebb volt, mint valaha. Tévedtem, mikor azt hittem, hogy a távolság könnyít rajta, hogy a hosszú mérföldek után már nem érezzük egymást. Tévedtem, súlyosan tévedtem. A megerőltetés, egymás hiánya csak erősebbé, fájdalmasabbá, gyötrőbbé tette a minket összekötő láncot.

Hol marad már az a halál?
Kinyitottam a szemem, hogy megtudjam, miért nem tépett még szét Essie. Mint kiderült, a hallucinációmban a vámpírnő is osztozott.

Edward egy villanással mellettünk termett, és letépte rólam Essie-t. Porcelánbőre keményen csattant a betonon, és a nő testén, arcán hajszálvékony repedések futottak végig. Mielőtt felkelhetett volna a földről, Edward eltörte a nyakát, és a kabátzsebéből egy aranyozott öngyújtót vett elő. Lobbant a láng, s a bánattól gyilkolásba menekült lány hideg teste sercegő hanggal hamuvá porladt. Edward odalépett a két ismeretlen vámpír élettelen testéhez, és azokat is rádobta a tűzre. A bűz fojtogató volt, de nem törődtem vele.

Felpattantam, és a betonfal előtt heverő Hugóhoz léptem. Ájult volt és gyenge, de élt.

- Hugo – suttogtam, és beletúrtam vállára omló hajába. Elmosolyodott, és a szemhéja alól egy vékony résen át pislogott rám. Megkönnyebbülten felsóhajtottam. – Úgy örülök, hogy élsz! Ne haragudj, hogy... hogy belerángattalak ebbe az egészbe...

- Semmi baj – motyogta, aztán felsóhajtott. Kinyitotta a szemeit, és felült. Hátát a tégláknak vetette, és somolygott – talán az arckifejezésemen. Hideg porcelánkezével gyengéden megsimította az arcomat.

Fura – gondoltam magamban. Sosem voltam a testi kontaktus híve, és nehezen fogadtam bizalmamba az embereket. Ennek ellenére Hugót pár óra leforgása alatt megkedveltem, és most az érintése sem zavart.
Talán mert Jacobra emlékeztetett. Hugo is kedves volt, humoros, és a természetéből fakadó vidámsága rám is átragadt. Persze, azért ez nem volt ugyanaz, mint amit Jacob közelében éreztem.

- Hát, pajti – vihogott a hátam mögött Frankie, és letérdelt a cimborája mellé. – Azért meg kell hagyni, hogy nem vagy semmi.

- Kösz – vigyorgott rá Hugo, és megpaskolta régi barátja vállát. – Ugye, most már átállsz a „jó oldalra”?

- Mindig ott álltam! – húzta el a száját a bolondos vámpír, majd összenevettek Hugóval.

Valaki gyengéden megkocogtatta a vállamat.

- Bella, egy percre.

Felálltam, és Edward oldalán arrébb sétáltunk a két baráttól. A mellettem álló vámpír arca rendezett volt, de mélyen feszült. Meg akartam kérdezni, mi bántja.

- Köszönöm, Edward – mosolyogtam rá. – Hogy megmentettél. Amúgy... hogyan találtál rám? Honnan tudtad, hogy itt vagyok?

- Ez egy... – kezdte, de aztán megrázta a fejét. – Ez egy hosszú történet, Bella.

- Baj van? – kérdeztem aggódva.

Edward megállt, és vett egy mély levegőt. Aztán a topázban tündöklő pillantását az enyémbe fúrta.

- Jacob mondta, hogy elmentél.

- De akkor... miért nem ő jött utánam? – tudtam, hogy nem szabad Jacobot hibáztatnom. Hiszen még én akartam, hogy ne jöjjön utánom. Most mégis valami tüske szúrdalta a szívem környékét; nem értettem, miért Edwardot küldte keresésemre.

A vámpír egy percig habozott. Aztán megválaszolta a kérdésemet.

- A kislányotok nincs túl jól. Otthon maradt és... ápolja.

- Sarah? – tört ki belőlem, és azonnal éreztem a könnycseppek súlyát a szempilláimon. – Mi van Sarahval?

Edward együttérzéssel és szánalommal nézett rám.

- Tudod, a fiatal alakváltók még elég tapasztalatlanok. Csak így történhetett, hogy az átváltozásakor testének egy részlete... nem alakult át a többivel.

Borzadva néztem rá. Sosem hallottam még olyan esetről, hogy a vérfarkasok csak félig változtak volna át.

- Csak nagyon ritkán fordul elő - magyarázta Edward. – A történelemben szinte meg sem említik a lacerandumot*. Inkább csak ősi históriákban jelenik meg a sebesült, félig ember-félig farkas lény. De ezek mind holdtölte idején fordultak elő.

- Tegnap éppen telihold volt – kaptam a szám elé a kezemet, és két könnycsepp gördült ki a szemeimből.

A lányom megsebesült, és én magára hagytam. Leírhatatlan fájdalmat és szégyenkezést, de legfőképp félelmet éreztem.
Aztán bevillant egy gondolat, ami pár perce már átsuhant a fejemen, s pusztító erejétől most majdnem elájultam.

- Edward – nyögtem, ziháltam és levegő után kapkodtam egyszerre. – Edward, a kapocs.

- Mi van vele? – nézett rám értetlenül.

- Legyengültem. És legyengült Sarah is.

Edwardon látszott, hogy nem hisz nekem.

- Bella, ez egyáltalán nem biztos...

- De biztos, Edward! – sziszegtem, s közben azt kívántam, bár ne lenne igazam. – Éreztem. Ahogyan Sarah is. A kapocs volt.

A vámpírra néztem, s arcára kiült az az érzés, ami bennem is dolgozott. A felismerés.
Hogy a Sarah és köztem lévő kötelék halálos is lehet. Eddig nem ismertük, nem fogtuk fel az erejét.
Felsikítottam, aztán tetőtől talpig ellepett az öntudatlanság fekete köde.

*Lacerandum = szakadás (latin)