Napfelkelte 2. - 12. fejezet

Tekintettel a nyár végére és az egyre közeledő kollégiumi illetve iskolai életre, igyekszem gyakrabban írni. Ebben a fejezetben van sírás, öröm, szerelem és... egy kis megkönnyebbülés. Remélem tetszeni fog. :)

Napfelkelte 2. – 12. fejezet

Arra eszméltem fel, hogy valami forró az arcomat simogatja. Egy pillanatig csak élveztem a gyengéd érintést, aztán lassan kinyitottam a szemeimet, és belenéztem a kedves, sötétbarna íriszbe.

- Bella! – kiáltott fel örömteli hangon Jacob, és felrángatott a kanapéról, ahol eddig feküdtem. A nappalinkban voltunk, bár arra nem emlékeztem, hogy hogyan kerültem ide.

- Jacob – motyogtam, és elvesztem férjem perzselő ölelésében.

Karjaink olyan örömmel szorították egymást, simították a másik testét, mint akik réges-régen nem találkoztak már, pedig azelőtt sokszor és élvezettel ölelkeztek. Beszippantottam Jacob friss erdő-illatát, aztán kicsit hátrabillentettem a fejem, hogy a szemébe nézzek.

Meglepődtem, mikor megláttam kivörösödött szeme fehérjét. Láttam már Jacobot sírni, de ennyire még sosem.

- Soha többet ne csinálj ilyet, megértetted?! – fogta meg a két vállamat, aztán összerázott, mintha én kisgyerek lennék, ő meg az apám. Közben már az én szemeimből is patakzottak a könnyek, s ismét megszorítottam a férjemet.

- Ne haragudj – zokogtam, és levegőért kapkodtam.

Jacob kisimított egy fürtöt a szemem elől, és gyengéden rám mosolygott. A szája vonala meg-megremegett.

- Sosem haragudnék rád, édesem. Csak fájt, hogy úgy ébredtem fel, hogy nem voltál mellettem... azt sem tudtam, merre jársz, élsz-e még egyáltalán...

Itt hangja ismét elfúlt a könnyektől, mire vigasztalóan megsimogattam Jake arcát. A tenyerem viszketett a borostától.

- Semmi baj. Itt vagyok – suttogtam, és felágaskodtam, hogy egy apró csókot nyomjak az ajkaira. Bólintott, bár erőtlennek tűnt ez a mozdulat is.

Ekkor eszembe jutott valami, pontosabban valaki: a lányom. A torkomat ismét elszorította a feltörekvő sírás.

- Hol van Sarah?

- A szobájában – felelte Jacob, s halványan, amolyan „nyugodj-meg-bár-semmi-sincs-rendben”-módon rám mosolygott. – Nincs túl jó állapotban, de Carlisle szerint fel fog épülni. Sarah örülni fog neked.

Azzal megfogta a kezemet, és a nappaliból kislányunk hálószobája felé vezetett. Halkan benyitott, de testétől először csak a szoba egy részletét láttam. A látványtól csendben fulldokoltam.

A halványlila tapéta több helyen el volt szakítva; a felszántott papír farkaskarmokra utalt. Az íróasztal előtti szék felborult, s párnázott részéből kiállt a rugó és mellette ott hevertek a sárga szivacsdarabok. A világos szőnyeg piszkos volt és véres.

Mikor beljebb léptem a szobába, a folyosóról beáramló fényben lassan megpillantottam az ágy szélét, majd ahogy tekintetem feljebb csúszott, láttam a vékony kis alakot, s az ágy túlsó végében az álmában nyugodtnak és szinte kisbabának látszó arcot. Sarah testét eltakarta a mintás lepedő, így nem láttam a sebeit, de az állán megcsillant az ezüstösen derengő, félhold alakú harapásnyom.

Felsikoltottam. Sarah megmoccant álmában, de nem ébredt fel; Jacob ellenben szigorúan rám nézett, s egy határozott mozdulattal kilökött a gyerekszobából. A konyhába támogatott, ahol lehuppantam egy székre, majd fejemet a kezeimre hajtottam, s némán zokogni kezdtem.

Jake nem szólt egy szót sem. A zajból ítélve valamit tevékenykedett, aztán hallottam a vízforraló sípolását, s a teáscsésze halk koppanását a karom mellett az asztalon. Férjem meleg keze gyengéden megszorította a vállamat.

Felnéztem. Jacob aggodó tekintettel mustrált.

- M-megharapták – nyöszörögtem egy náthás gyerek hangján. – Egy v-vámpír.

- Igen – felelte szenvtelen hangon Jake, és arcomról összekulcsolt kezeire meredt. – De nem volt más megoldás.

- Megoldás? Milyen megoldás?!

Jacob ezúttal nem sietett a válasszal, s engem majd felőrölt az ideg. Végül megszólalt.

- Sarah rosszul volt – mondta nagyon halkan, szinte alig értettem a szavait. – Nagyon rosszul. Olyan volt, mint egy... egy veszett kutya. – Jacob sóhajtott, és megállt egy pillanatra. Aztán továbbra is a kezére meredve folytatta. – Tébolyult volt. Nem ismert fel minket... nem értette, mit mondunk, hogy mit akarunk tőle. Nem tudott... nem tudott visszaváltozni.

Itt elcsuklott a hangja, s hogy erőt vegyen magán, kifújta a levegőt a tüdejéből. Aztán kifújta.

- Le kellett valahogy állítanunk – folytatta később, de szinte csak tátogott. Közelebb hajoltam hozzá, hogy értsem a szavait. – És akkor... Carlisle azt mondta, hogy próbáljuk meg ezt a módszert.

- Hogy harapjon belé egy vámpír? Egy alakváltóba?! – Dühös hangom bántóan éles volt Jacob elsuttogott szavaihoz képest. – Meg is halhatott volna! Csoda, hogy egyáltalán él...

- Kira harapta meg – vágott a szavamba Jacob, és végre a szemembe nézett. Pillantása elgyötört volt. – Ő csak egyharmad részt vámpír. Tudtuk, hogy a benne lévő vámpírméreg túl kevés ahhoz, hogy megölje Sarah-t. Csak megbénította... egy időre.

A szájam elé kaptam a kezemet, s összerándultam a félelemtől.

- De... ugye rendbe fog jönni? – szipogtam. Jacob megsimította az arcomat.

- Nagy esély van rá, hogy igen.

- Esély van rá? – kérdeztem vissza fájdalmasan nyögdécselve. – Esély?! De... de Sarah vérfarkas! Miért nem gyógyul meg hamar?

Jacob megrázta a fejét.

- Nem érted, Bells. Ez nem egy hétköznapi, konyhai baleset. Szinte... szinte darabokra szakadt - Jake elborzadt a valóságtól, s ugyanezt éreztem én is. De nem kímélve magunkat, visszakérdeztem.

- Mi történt vele?

Férjem úgy nézett rám, mint aki legszívesebben eltitkolná előlem a történteket. Talán igaza volt. De hallani akartam: a lányomról volt szó.

- Miután Kira megharapta – kezdte óvatosan -, és a méreg dolgozni kezdett Sarah testében... ez... ez a vámpírméreg a farkasgének ellen küzdött. Tehát Sarah nem maradhatott farkas.

Jacob küszködve a szavakkal, meg-megállva mesélt. Most nem sírt, és én sem tettem; csak csendben szenvedtünk lányunk állapota miatt.

- Sarah elkezdett átváltozni. De valami miatt – talán már gyenge volt, talán a méreg tette vagy az öntudatlanság -, teste egy része nem változott át. Sarahból valamennyi farkas maradt. Az a része úgymond... úgymond kiszakadt belőle. Megrekedt valahol a két világ között.

Sípolva beszippantottam a levegőt.

- Melyik része nem változott át...?

- Egy darab a vállából. Szinte csak pár milliméteren múlott, hogy nem szakadt le a jobb karja – Jacob borzongva megrázta a fejét. – Vannak még sebek a lábán és a nyakán is. – Itt felpillantott rám, és nagyot nyelt. Csendesen motyogta: És... és a mellkasából. A szíve fölül.

Megfagyott körülöttünk a levegő. Reszkettem, mint a nyárfalevél. Jacob ezt látta, és közelebb húzódott hozzám, hogy forró testével melegítsen. Ez valamelyest segített.

- És ezek... ezek a részek már örökké hiányozni fognak? – kérdeztem. Rettegtem a választól. Jacob közömbösen vállat vont.

- Nem tudom. Most... most csak annyit tehetünk, hogy várunk. Carlisle szerint a hús és a bőr összefor majd, de a hegek mindig látszani fognak. Most még... nem a legjobb látvány. A doki minden nap jön kötözni.

Elöntött a hála a jó Cullen doktor iránt. Annyi mindent köszönhettünk már neki!

- Miért? – kérdeztem, mire Jacob értetlenül nézett rám. – Miért „őrült meg” Sarah? Eddig olyan jól ment neki az átváltozás...

Jacob a fejét rázta.

- Nem tudom, Bells. Nem tudjuk.

- Nekem... nekem van egy tippem – motyogtam, és lassan felpillantottam Jake arcára. Arcáról kíváncsiság és remény sütött. – Szerintem a kapocs volt az oka.

Férjem gondolkozva beharapta az alsó ajkát. Elnézett valahol a fejem fölött, s percekig nem is válaszolt. Nem sürgettem.

- Ha ez így lenne – szólalt meg nagy sokára -, az nagyon nagy baj lenne. De egyáltalán, hogyan jutottál erre a következtetésre, hogy a kapocs a ludas?

- Mikor elmentem, nagyon megerőltettem magam. És... egyre csak fogyott az erőm. Először úgy éreztem, erősödöm, de az csak löket volt – magyaráztam, és alaposan megrágtam a szavakat. – Egy végső adrenalinlöket. És aztán úgy éreztem, a fáradságtól és a gyengeségtől meghalok. És... szerintem ezt érezte Sarah is.

Jacob aggódva nézett engem. Láttam, hogy egyetért velem, pedig közben küzdött az igazság ellen. Végül feladta.

- Igen, ez elég logikusnak tűnik – sóhajtott Jacob, és érdes kezével megsimogatta az arcomat. – De ez így nem működhet, Bella. Örökké össze fog kötni benneteket egy láthatatlan madzag? Ha veled történek valami, vele is? Hogyan lehetne így önálló életetek? – tette fel a legnehezebb kérdést Jacob, de nem tudtam rá válaszolni. Csak a fejemet ráztam.

- Nem tudom, Jacob.

Lehajtottam a fejemet, s kezeimet a halántékomra tapasztottam. Borzasztóan sajgott a megerőltetéstől. Önkéntelenül is eszembe jutott: vajon érzi ezt a fájdalmat Sarah is? Vagy ennyire nem erős a köztünk lévő kapocs?

Jacob megkocogtatta a vállamat, mire felpillantottam. Egy pohár vizet nyújtott felém. Hálásan rámosolyogtam, és átvettem az üveget. A vizet nyeldesve feltűnt, hogy mennyire porzott a torkom a szárazságtól.

Végül letettem a kiürült poharat, és nyugodtabb téma felé eveztem szavaimmal.

- Hogyan kerültem haza?

- Edward hozott ide – felelte Jacob. – Ájult voltál és gyenge, de az egyetlen fizikai sérülés, ami látszott rajtad, az a törött karod volt.

A karom! – Kaptam észbe, és lepillantottam a bal kezemre. Eddig fel sem tűnt, hogy egy fehér kötés díszeleg rajta. Fájni nem fájt, bár enyhe zsibbadságot éreztem. Mennyire elvonhatja más dolog az ember figyelmét...

- Carlisle bekötötte, és azt mondta, már elkezdett gyógyulni, de lényegesen lassabban fog haladni a kapocs és a gyengeséged miatt. – Folytatta Jacob. – Edward elmesélte, hogy min mentél keresztül Hugóval és hogy... hogy a vámpírnőnek vége.

Rámosolyogtam Jacobra. Végre tudtam valaminek örülni.

- Már nincs mitől tartanunk – mondtam férjemnek, és igaz szavaim súlyától megkönnyebbültem. Hát valóban: most már nincs, aki ártana nekünk.

- Nagyon, nagyon bátor voltál – lehelte váratlanul lázas örömmel Jacob, aztán hirtelen felpattant a székről, s engem is magával húzott.

Ajkait szorosan az enyémekre nyomta, s arra a pillanatra megszűnt körülöttünk a világ létezni. Elvesztünk a boldog, mély csókban, s nem gondoltunk semmire vagy senkire, csak egymásra. Jacob testével a falnak szorított, s már-már levegőért kapkodtam, mégsem váltunk el. Valamilyen különös tűz égette belülről a testemet, amit már éreztem korábban, de réges-régen, sok hónappal, talán évvel ezelőtt.

Jacob elhúzódott tőlem, ajkaink elváltak, s mi levegő után kapkodtunk. Elvörösödtem, s Jake arca is piros volt bőre rézszíne alatt. De nem törődve semmivel, beletúrt a hajamba, majd újra megcsókolt. Ez már nyugodtabb csók volt, de túlcsordult az érzelmektől, s gyengédségétől kis híján összerogytak alattam a lábaim.

- Nagyon bátor voltál – suttogta Jacob, megismételve előbbi mondatát. Belenézett a szemembe, s rám mosolygott. – Most már minden másképp lesz.

- Másképp – ismételtem, és könnyedén felnevettem.

Jacob átölelt, magához húzott, s a fülembe suttogta:

- Szeretlek, Bella.

Behunytam a szemeimet, s egy kis idő múltán válaszoltam: - Én még jobban.