Egy éve on-lány

Sziasztok! Szép és emlékezetes nap ez a mai... ugyanis pont egy éve jött létre ez a blog és kezdtem vehemens írásba! :) Nem hittem volna, hogy ennyi idő után is működni fog a blog, de mint látjátok ez nem jött be, és Jacob és Bella azóta is élik kissé átformált, nem mindennapi életüket a Napfelkelte oldalán. Köszönöm mindenkinek, aki itt volt és támogatott, akár írt hozzászólást, akár csak szavazott, vagy csak anonimként lézengett a blogon. Ha lehetne egyetlen, aprócska kérésem: aki ezt elolvasta, írjon egy "Itt voltam!"-ot a hozzászólásokba, rengeteget jelentene nekem, ha tudnám, kik olvasnak! Köszönöm szépen, most pedig következzék egy kis statisztika...

2010. július 24. - 2011. július 24.
Összes látogatás: 12 099
A legtöbbet olvasott bejegyzés a 2. fejezet bejegyzése.
A legtöbb látogató Magyarországról nyitotta meg a blogot, de elég szép számmal vannak Szlovákiából, Romániából illetve Európa különböző részeiről, de volt látogató az Egyesült Királyságból és a tengertúlról is.
A legtöbben (köztük én is) Mozilla Firefox-szal nyitotta meg az oldalt, a második helyen az Internet Explorer böngésző áll, majd - szinte automatikusan - követi ezt a Google Chrome. Nagy mennyiségben még az Operát és a Safarit használták a látogatók.

És - mivel nem tudtam mit adjak - itt van a történet folytatása, az ünnepi alkalomra tekintettel kivételesen dupla adag :)

Jó olvasást, és köszönöm mégegyszer mindenkinek!

Napfelkelte 2. - 9. fejezet

A Hold átvilágított a sűrű, kopasz faágak között, s a frissen lehullt hó rikított az éjszakában. Gyönyörű, jéghideg és veszedelmes volt az este, s szívemet máris fojtogatta a honvágy, de a tervemre kellett összpontosítanom. Szaladtam a fák között, gyorsabban, mintha egy ember futott volna, de lassabban a vámpíroknál. Még éreztem Hugo édeskés illatát a házunk környékén, de a nyom lassan elveszett előlem. Nem ment át a határon, hanem egyre sűrűbbre bevezetett az erdőbe, olyan helyekre is, amiket már nem ismertem. Eltelt fél óra, egy, másfél, míg a fák egyre ritkásabbak lettek, és hirtelen fényességet pillantottam meg. Egy város határában voltam.

Az utcák némák voltak, de néhány házban még égett a villany a késői órák ellenére is. Hugo illata itt már egyre erőteljesebbé vált, s kezdtem megnyugodni, hogy jó nyomon járok. De aztán mintha falnak ütköztem volna – a szag elkanyaradott, méghozzá derékig érő fakerítésen át egy gondos ház irányába. Az ablak előtt elhúzták a függönyt, de egy csíkban kivilágított a lámpafény, megmutatva egy zöld szegletét az előkertnek.

Próba szerencse, gondoltam, és lenyomtam a kilincset. Nyitva volt. Az árvácskákkal szegélyezett járdán a ház ajtajához siettem, de ott elbizonytalanodtam. Mi van, ha eltévesztettem? Ha valaki idegen lakik ebben a házban? De ezt csak úgy tudhattam meg, hogy bekopogok.

Már emeltem az ökölbe hajtott kezemet, mikor kinyílt az ajtó. Egy rövidke ideig pislogtam a hirtelen világosságtól, aztán a szemem hozzászokott a fényhez, és ki tudtam venni az ajtóban álló személyt. Hosszan leomló ősz haj, égő narancsszín szemek, markáns vonalak – telitalálat.

- Hallottalak jönni, Bella Black – mosolygott Hugo, és arrébb állt az ajtóban, hogy beengedjen. - Csak tessék.

Beléptem a vámpír lakásába, és elámultam, mennyire hétköznapi volt a berendezés. Enyhe barackszínű falak, képek, könyvek a polcokon, virágok a sarokban. Nem ilyennek képzeli az ember egy nomád vámpír otthonát.

Hugo gyengéden előrébb tessékelt a konyhába és hellyel kínált.

- Teát? Kávét? Vizet? - kérdezte, és sorra elővette az említett italokat a hűtőből.
- Ühm, kávét, köszönöm.

Töltött két bögrébe a kancsóból, és berakta azokat a mikróba, hogy felforrósodjanak. Elámultam, mennyire könnyedén mozgott a konyhában, és hogy ennyi emberi táplálékot tartott a hűtőjében. Aztán eszembe jutott, mit mondott a táplálkozási szokásáról: fogyasztott szilárd ételt is.

- Tessék – átnyújtotta az egyik bögrét, a másikkal leült velem szembe az asztalhoz. Kortyolt egyet az italból, aztán elfintorodott. - Elfelejtettem a cukrot. Kérsz?
- Nem, köszönöm... - ráztam a fejemet -, nem kávézni jöttem...

- Ugyan már, a kávé mindig jól jön – mosolygott rám vidoran, és elővett a konyhaszekrényből egy doboz kockacukrot. Dobott egy szemet a saját poharába, s miközben kevergette, furcsa színű szemeivel engem vizsgált. - Hát mondd el, kedves Bella, miért vagy itt.

Felsóhajtottam, s a bögrémben úszkáló fekete löttyre meredtem.

- Azért, mert... amit mondtál... hogy Essie-ék vámpírklánt hoznak létre. Ez az egész miattam van – könnyes szemekkel néztem fel Hugóra. Az arca komoly volt és megértést sugárzott. Ettől erősebbnek éreztem magam. - Arra gondoltam, hogy ha önként megkeresem Essie-éket, akkor nem fogják bántani Jacobot és Sarah-t. Belehalnék, ha bármelyikőjükkel történne valami! - Sírva fakadtam.

Hugo nem próbált meg vigasztalni, egyáltalán nem is mondott semmit. Csak a hűtőhöz lépett, és elővett belőle valamit. Aztán azt a valamit odadobta elém.

- Edd meg, kedves Bella.

- Azért jöttem ide hozzád, mert azt hittem, tudsz segíteni! De te csak kávéval és csokival traktálsz... - fakadtam ki, és a könnyek egyre gyorsabban peregtek a szememből. Azt hittem, Hugo megsértődik a dühöm miatt, de ehelyett nagyon is komolyan nézett rám.

- A csokoládé boldogsághormonokat szabadít fel az emberi szervezetben – mondta olyan ábrázattal, mintha ezt kétségbe vonni halálos vétek lenne. - Ezért is tenne jót, ha megennéd, drága Bella. Amíg nem nyugszol le, nem tudsz hideg fejjel gondolkozni, és így szó szerint a vesztedbe rohannál. Az meg senkinek sem lenne jó, nemde? - Hugo kedvesen mosolygott rám, aztán megfordult, és elővett egy kéztörlőt. A csap alá tartotta, hogy benedvesítse.

A kezembe vettem az édességet, és bátortalanul bontogatni kezdtem. Az első harapás után íztelennek tűnt a csokoládé, de miután lenyeltem, rájöttem, hogy valójában éhes vagyok. Egy perc alatt befaltam a fél táblát, és rádöbbentem, hogy a vámpírnak igaza volt – ha lelkileg összetört is maradtam, fizikailag jobban éreztem magam.

Hugo türelmesen várt, míg elfogyasztottam a maradék édességet is, aztán odanyújtotta a nedves törülközőt az arcomhoz, és letörölte a könnyeket. Az anyag hideg volt, de jól esően hideg. Frissebb lettem tőle.

- Köszönöm – hálálkodtam, és még egy mosolyt is sikerült kicsikarnom magamból. Megdöbbentő, mennyit értett Hugo az emberi szükségletekhez. Még adott egy pohár jeges vizet, aztán visszaült a székére, és rám nézett.

- Csak próbálok segíteni. Nehogy még egyszer kétségbe vond a segítőkészségemet. - Gúnyosan mosolygott, de tudtam, hogy valójában komolyan beszél. - Én megmondtam neked ma kora este is, hogy nem fogok a haverom ellen játszani. Frankie olyan nekem, mint a öcsém. Mindazonáltal... - itt lehajtotta a fejét, mintha szégyenkezne -, kedvellek, Bella.

Elpirultam. Mióta csak Jacobbal voltam, nem mondta nekem senki, hogy kedvel – nem is vágytam rá. Furcsa érzés volt ezt most egy idegen vámpír szájából hallani.

- Te is... szimpatikus vagy – leheltem, és az arcomat tűzforrónak éreztem. Az asztallapot bámultam, és próbáltam a tervemre koncentrálni. Hugo nevetett.

- Nem akartalak zavarba hozni.

- Nem gond.

- Akkor jó – végre fel mertem nézni, és láttam, hogy mosolyog. - Remélem nem veszed tolakodásnak. Tudom, még csak pár órája ismersz, de én már sokat hallottam rólad. És csinos is vagy... - Megvakarta a tarkóját. Az arcom lehetetlenül égett. - Szóval... mivel kedvellek, nem szívesen nézném végig az önfeláldozásodat, Bella drága. De mivel Frankie ellen sem játszanék... én itt csak két lehetőséget látok.

- És mi az a kettő? - kérdeztem mohón.

Hugo felemelte a mutatóujját.

- Egy: megkeressük Frankie-éket, és improvizálunk, vagy kettő – itt felemelte a középső ujját is -, te szépen visszamész a családodhoz, és Cullenéket is bevonva közös tervet kovácsolunk.

- Ismered Cullenéket? - kérdeztem döbbenten. Mennyi mindent nem tudok még Hugóról?

- Cullenék „vámpír berkekben” igen nagy népszerűségnek örvendenek – mosolygott gunyorosan Hugo. - Csak az újszülöttek nem ismerik még őket. Mivel Cullenék vegák és félig én is az vagyok, ezért jó barátság van köztünk.

A vámpír elhallgatott és lehunyta a szemét, mintha olyan dolgot próbálna magában tartani, amit valójában nagyon is ki szeretne mondani.

- Mi az? - kérdeztem.

- Semmi – felelte gyorsan, de nem ültem fel a hazugságnak. - Csak... szóval, Edward mesélt nekem rólad. Régen.

- Mikor még együtt voltunk?

- Igen. Fú, de rég volt – legyintett Hugo, mintha az éveket pöckölné el a szeme elől. - Tehát Edward beszélt arról, amit irántad érzett. És amit a közeledben érzett, a véred hatására...

Nagyot nyeltem. Hugo nem folytatta.

- Mindegy is. Csak akkoriban nagyon furának tartottam, hogy ember és vámpír között is kialakulhat ilyen erős szerelem.

Hugo hangjából valamilyen furcsa árnyalatot hallottam ki. Keserűség? Ámulat? Inkább ezeréves, mélyre ható magányra hasonlított. Megsajnáltam a vámpírt.

- De a dolgok azóta jócskán megváltoztak – mondtam csendben. Hugo rám nézett, és bólintott.

- Ezért kell most döntened. Keressük fel Frankie-éket, vagy beszéljünk Cullenékkel?
- Szó sem lehet róla, hogy a családomat is bevonjuk a dolgokba. Én azt mondom, beszéljünk Frankie-ékkel. Hátha meg tudjuk őket győzni.

Hugo ismételten bólintott, és szokatlanul komor arcán végre felragyogott az ismerős mosoly.

- Kalandra fel! Üdv a fedélzeten, kedves Bella.
- Kapitány – a fejem fölé nyúltam, mintha a képzeletbeli kalapomat emelném meg. Nevettünk, és ez most nagyon jól esett.

- Szerintem pihend ki magad – javasolta Hugo, és felállt, hogy megmutassa a vendégszobát.

A ház csak egyemeletes volt, így ez a szoba is a földszinten volt, közvetlenül a másik hálószoba mellett. A falak itt a zöldalma kellemes színére emlékeztettek, a függönyök ehhez passzolóan mélyzöldek voltak, a bútorok, az ágykeret fából készültek. Az ágynemű azonban kék és fehér mintás volt, de még így is összhangot alkotott a szoba többi színével.

- Ha bármi kell, csak szólj – biztatott Hugo. - A mosdó a folyosó végén található. Ha neked is megfelel, akkor pár óra múlva, még ma hajnalban elindulunk Westwoodba. Mikor utoljára beszéltem Frankie-vel, még ott voltak. Azóta biztosan haladtak pár mérföldet, de így is szép kirándulásnak nézünk elébe.

- Westwood? - kérdeztem vissza. A földrajz óráimról halványan emlékeztem rá, és nem volt a közelben.
- Igen, cirka tizenegy óra. - Hugo felnevetett, látva keserves képemet. - Aludj, Bella kedves. Holnap majd mindent szebb színekben látsz majd, kipihenten.

Hallgatnom kellet rá. Jó éjt kívánt, aztán rám csukta az ajtót. Leheveredtem az ágyra, és úgy éreztem, akár aludni is tudnék – az ágy nagyon kényelmes volt -, de borzasztóan égette a belsőmet a honvágy. A tudat, hogy örökre elveszíthetem Jacobot és Sarah-t, szörnyű volt. Emlékeztettem magam arra, hogy miattuk, az ő biztonságuk miatt vagyok itt. Vajon Jacob észrevette már, hogy eltűntem mellőle? Ezen a kérdésen rágódni volt a legrosszabb. Annyira szerettem őt!

Kitöröltem a könnyeket a szemeimből, s hagytam, hogy elnyomjon az álom.

Napfelkelte 2. - 10. fejezet

Halk kopogásra ébredtem.
Kinyitottam a szemeimet és felmordultam, mert a függöny két szárnya között egy vékony résen a szemembe sütött a reggeli napfény. A zöld szoba különösen derengett a tompa, hajnali fényben.
Felálltam, és fésű híján az ujjaimmal próbáltam kicsit megigazgatni kusza fürtjeimet. A folyosó végén található mosdóba mentem, és egy kis hideg vizet csurgattam az arcomra. Felfrissülten a konyhába léptem.

- Hű! – Eltátottam a számat, mikor megláttam a reggelitől roskadozó étkezőasztalt. Annyi minden volt ott, hogy egy hadseregnek is sok lett volna.

A tűzhely mellett szorgoskodó Hugo megfordult, és rám vigyorgott.

- Szép reggelt, Bella. Nem tudtam, mit szeretsz, ezért svédasztalos reggeli van. De ha esetleg mást kívánnál...

- Nem! - vágtam a szavába, és felnevettem. – Azt hiszem, most már a bőség zavarától nem tudok választani. Fel akarsz hizlalni?

A vámpír velem nevetett, és a serpenyőből két tányérra merte a rántottát.

- Hosszú út áll előttünk. – Lehuppant a velem szemközti székre, és a zöldségek felé nyúlt. Közben narancsszínű szemeivel felsandított rám. – Bár lefogadom, te még pluszkilókkal is csinos lennél.

- Hugo! Én férjes asszony vagyok – emlékeztettem, és felemeltem a jobb kezemet, hogy lássa rajta a gyűrűt. – Egyébként is, hány éves vagy? Négyszáz?

- Négyszázötvenkettő – húzta el a száját, és látszott rajta, hogy megbántottam.

De én csak mosolyogtam, és a villámra tűztem egy falat tojást. Meglepően finom íze volt, se nem sós, se nem sótlan, pedig ezt a „pont jó”-állapotot nehéz elérni. Még én is elrontottam néha. Ezt meg is mondtam neki, mire ő csak önelégülten vigyorgott rám.
Reggeli után segítettem neki elpakolni, aztán visszaültünk megbeszélni a tervünket.

- A cél Westwood. – Kezdte, és Észak-Amerika térképén rábökött a helyiség nevére. – Valószínűleg Frankie-ék sokat haladtak az éjszaka alatt, tehát én úgy tippelem, valahol Roseburg környékén lehetnek – most a Roseburg feliratra bökött, ami kis híján Forks és Westwood közti útvonal felénél volt. – És mi most itt vagyunk – mondta, és a meglepődéstől majdnem felkiáltottam. Forkstól jó kétórányira, az Olympia-félsziget túloldalán található Brinnon nevére bökött.

- Az hogy lehet... – álmélkodtam. Ennyit haladtam volna?

- Hát, átvágtál az erdőn – kuncogott Hugo, aztán eltette a térképet a zsebébe. – Csomagolok egy kis ennivalót, aztán mehetünk.

Alig érzékeltem, hogy kiment a szobából, mert még mindig el voltam képedve, hogy ennyit haladtam. És jócskán el sem fáradtam. Erősebb lennék? Vagy csak bebeszélem magamnak?

- Bella – egy hideg kéz megsimította a vállamat, és csak ekkor tűnt fel, hogy Hugo már vissza is jött. – Még meggondolhatod magad. Nem kényszerítelek.

- Tudom – mondtam, és megköszörültem a torkomat, hogy erősebb legyen a hangom. – Induljunk.

Hugo nem szólt egy szót sem. Mikor kiléptünk a házból, visszafordult, és bezárta az ajtót.

- Ez az otthonom, nem hagyhatom, hogy kiraboljanak! – Mondta, mikor meglátta az értetlenséget az arcomon.

Hugo bőre tompán csillámlott a felkelő nap fényében. Az ég felhős volt, de mikor átsütött rajta a Nap, megannyi gyémánt szikrázott fel a testén. Nem hagyta, hogy álmélkodjak, csak megbökte a vállamat, és jobbra biccentett a fejével.

- Át kell rohannunk a városon, de az autópálya mellett már nem lesz gond – magyarázta, és eltűnt a szemem elől. Csak egy fehér villanást láttam, és tudtam, hogy követnem kell.

Egy ideig jól bírtam, sokkal jobban, mint az este. Eszembe jutott az abszurd felvetés, miszerint talán Sarah közelében gyengülök le, de aztán megráztam a fejemet: Carlisle szerint a kapocsnak mindenhol, bármilyen távolságban léteznie kell.
A menetszelet sem éreztem, olyan gyorsan szaladtam, és meglepően hamar túljutottunk a városon. Hugo elkanyarodott, és őt követve már az autópálya melletti mezőn rohantunk.

- Itt lassíthatunk, ha akarod – mondta, és még csak nem is lihegett. Semmilyen jelét nem mutatta annak, hogy fárad. Igaz, ő teljes értékű vámpír volt.

- Nem – morogtam, és belehúztam. Én sem éreztem fáradtságot, az ereimben csak úgy dübörgött az adrenalin.

Jacob és Sarah arca ragyogott fel előttem, és az, hogy ezzel a tettemmel őket védem. Erősebbnek éreztem magam. Közben reggel lett, egyre több autó haladt el mellettünk, de a beszürkült ég miatt nem kellett tartanunk attól, hogy Hugo bőre nem fogja bírni a Napot.
Órákig tartó futás után, talán már dél is lehetett, az autópályáról egy betonos útra kanyarodtunk. Ott lelassítottunk.

És akkor furcsa bűz csapta meg az orromat. Hugóra pillantottam, és láttam, hogy ő is érzi. Arca egyszerre volt kíváncsi és bosszús.

- Mi ez a szag? – kérdeztem, mert nem jöttem rá. De hasonlított a...

- Vér – felelte Hugo könnyedén, és elrántott az út közepéről, egy kocsi elől. A sofőr ránk dudált, de mi nem törődtünk vele. – Ráadásul alvadt vér.

Ahogy egyre előrébb haladtunk az úton, házak tünedeztek fel előttünk. A várostábla szerint Silvertonban jártunk. A házak között a szag erőteljesebbé vált, mintha valahol...

- Van valahol egy hulla? – kérdeztem, és a döbbenettől leesett az állam.

- Nem, nem egy – ráncolta a homlokát Hugo, és rám nézett. Most az egyszer valóban kétségbeesettnek tűnt. – Ez rossz jel. Nagyon rossz jel.

- Vámpírok? – kérdeztem, és elsápadtam a félelemtől. Nem voltam jó földrajzból, de a táblák szerint még csak Roseburg közelében sem jártunk. Ha itt vámpírok vannak, az valóban nagyon rossz jel.

Hugo felsóhajtott.

- Nem tudok másra gondolni. Várj... – megtorpant, és beleszagolt a levegőbe.

Én is így tettem, és éreztem: a rothadó hús és vér szagán kívül van valami édes... és jeges...

- Te jó ég – mondta Hugo, és megfogta a kezemet. – Ez Frankie. És a többiek. El in...

- Ó, csak ne ilyen gyorsan – hallottam egy hangot hátulról, és megfordultam.

Zsákutca. Hogy nem vettük észre?!