Napfelkelte 2. - 8. fejezet

Napfelkelte 2. - 8. fejezet

Egy hosszú, őszes hajú vámpír élénk narancsszínű szemekkel meredt rám, fél kezével maga alá szorította a férjemet. Nem volt kérdés, hogy kire éhezik - én vagyok a kiszemeltje!

- Szia Bella Black - mosolygott rám kedvesen a vámpír, és lenézett a maga alá gyűrt farkasra. - Ha nyugton maradsz, farkaskoma, én is békén hagylak. Nem ölni jöttem.

Aztán vetett még egy bizalmatlan pillantást Jacobra, és elengedte. A farkas, amilyen gyorsan csak tehette törött lábával, védelmezően elém szaladt. Bár egyikünk sem hitt teljesen az ismeretlennek, de kellett egy kis bizalmat előlegeznünk neki.

- A nevem Hugo - biccentett felénk a narancsszín szemű vámpír. - Nomád vagyok, legalábbis igyekszem az maradni. Igaz, még a korai 1600-as években volt egy kis afférom a Volturival... már majdnem megöltek, de Aro különlegesnek talált a táplálkozási szokásaim miatt - kacagott fel Hugo, de a hangja furcsán tompának és üresnek tűnt. - Felajánlotta, hogy csatlakozzam a családjukhoz. Természetesen nemet mondtam. Na mindegy, ez nem lényeges... szóval van egy haverom, Frankie. Ismeritek, nem? - nézett ránk felhúzott szemöldökkel.

Nem jutott eszembe senki, és a morgásból ítélve Jacobnak sem.

- Tudjátok, a szállodában - unszolt minket Hugo.

Bevillant egy nyurga, szép arcú fiú képe. Ő volt az, aki nem harcolt a nő oldalán.

- Frankie kicsit idióta - vigyorgott az ősz hajú férfi -, de a halott szíve a helyén van. Tulajdonképpen a mai napig nem értem, mit keres Essie oldalán... az a nő egy igazi hárpia! Ja, és éppen fasírtban van veletek - mosolygott rám Hugo. - Erre rájöttetek, ugye? - Aztán rám nézett: - Téged hibáztat, amiért meghalt a társa, James.
- Én ezt nem értem – szólaltam meg. - James Victoria társa volt, nem?

Hugo arcáról őszinte elismerést olvastam le.

- Igen, James a vörössel tartott. De néha megengedett magának egy kis kikapcsolódást... az a fiatal, buta kislány meg bedőlt neki. - A férfi szomorúan felsóhajtott. - James meg nem tudott neki ellenállni, és átváltoztatta őt. Olyasmikkel vakította, hogy majd együtt élnek és gazdagok lesznek és mindent megad neki.. - Hugo felnevetett. - Annak a kislánynak meg több se kellett! Még azt sem bánta, hogy megrontotta egy vámpír.

Döbbenten néztem az ősz hajú vámpírra, a fejemben cikáztak a gondolatok és a kérdések.

- És Victoria erről tudott?
- Dehogyis - mosolygott Hugo, és szörnyülködve rázta a fejét. - Ahogy a többiekről se!
- Hányan voltak? - kérdeztem undorodva.

A nomád gondolkozott egy kicsit, aztán vállat vont.

- Sokan. Túl sokan. De nem változtatta ám át mindet! A nagy részüket megölte, volt, amelyiket kicsit megcsapolta, egy-kettőt elengedett, Essie meg így járt. - Vállat vont. - Az ő baja.

Jacob morgott. Tudtam, hogy kényelmetlen neki a helyzet, hogy nem tud megszólalni, de nem mert magamra hagyni arra az időre, míg átváltozik.

- Szóval... - dörzsölte össze a két tenyerét Hugo -, azért jöttem, hogy segítsek nektek. Nem, nem is segíteni, csak csalni egy kicsit a játékban – itt az öreg arcán ravasz mosoly ragyott fel. - Mint mondtam, Frankie barátom nem gonosz, csak naiv és idióta. Követi az úrnőjét mindenhova, mint egy kiskutya... de néha eljár a szája.
- Beszéltél vele? - vágtam a szavába. Idegesített, hogy húzta az időt.
- Ő beszélt nekem. Eldicsekedett vele, hogy átváltoztatott egy öregembert.

Jacob olyan hangosan mordult fel mellettem, hogy összerándultam. Dühös volt és tehetetlen.

- A farkaskomának kezd leesni – mosolygott negédesen Hugo. Értetlenül néztem rá, majd Jacobra.
- Micsoda?
- Hogy szaporodnak – Hugo narancsszínű szemei vidáman csillogtak. - Egyre többen lesznek, és így nagyobb esélyük lesz ellenetek. Szóval kössétek fel a gatyátokat!

Összerogytam. Nem értettem, miért űz velünk az élet ekkora tréfát.

- És a Volturi? - leheltem. Régen ugyan mi is harcoltunk a vámpírcsalád ellen, de nem értettem, hogy miért nem akadályozzák meg egy újabb klán létrejöttét. - Ők miért nem lépnek közbe?
- Ők sem mindenhatók – felelte egyszerűen Hugo, aztán az erdő irányába pillantott. - Hmm. Vadásznom kéne.
- Mesélj arról a különleges táplálkozási szokásodról – kértem, de nem igazán figyeltem oda. Nem tudtam, hogyan védekezzünk, győzzük le az újszülött vámpírokat.
- Ó, az csak a begyöpösödött Volturinak volt különleges! Állatok és emberek vérét egyaránt iszom, és emellett fogyasztok emberi táplálékot is. - Vállat vont. - Kell valami szilárd étel is.
Most megyek, csupán figyelmeztetni akartalak titeket. Sok szerencsét!

Még biccentett búcsúzóul, aztán már csak egy fehér villanást láttam, és eltűnt a fák között. Pár másodpercig megkövülten álltunk, mígnem valami hűvöset éreztem a karomon. Lenéztem, és a bőrömön olvadozó, hófehér kristályokat pillantottam meg.

- Havazik – mormoltam Jacobnak, ő pedig a ház felé intett busa fejével. Bólintottam, és bementem a meleg lakásba.

Lányom a konyhaasztalnál ült pizsomában, és egy bögre kakaót kevergetett. A kanál csörömpölt a pohár oldalán.

Sarah fáradtnak tűnt és nagyon fiatalnak.

- Menj, feküdj le, kicsim – simogattam meg a hátát, és megcsókoltam a feje búbját. Felnézett rám, nagy, barna szemeiben könnyek csillogtak. - Mi a baj, Sarah? Fáj valamid?
- Nem – rázta meg a fejét. - Csak annyira sajnálom, hogy miattam nem tudsz átváltozni!

Elmosolyodtam. Éreztem, hogy az ajkam megremeg a visszafojtott sírástól.

- Ne sajnáld. Én sem teszem.
- Jó – sóhajtott Sarah, és kiitta a maradék kakaót a bögréből. Felállt és a mosogatóba rakta a poharat. - Megyek, lefekszem.
- Fogmosás! – figyelmeztettem, mire elhúzta a száját. Felnevettem.
A szemeimmel követtem, míg felment a lépcsőn a fürdőszobába.

Ajtócsapódást hallottam, és megjelent Jacob a konyhaajtóban. Meztelen felsőtestén a vízcseppek gyémántoknak tűntek. A haja kócos volt és pár tincs a szemébe lógott, ami most aggódva engem vizslatott.

Belenéztem sötétbarna szemeibe, és elsírtam magam. Lerogytam egy székre, arcomat a tenyerembe hajtottam és csak zokogtam. Próbáltam csendes maradni, nehogy Sarah meghallja és lejöjjön. De a tüdőmből elfogyott az oxigén, és hangosan, fulladozva kaptam levegőért.

Forró kezek öleltek át és gyengéden előrébb toltak. Egy ajtó csukódott mögöttem, aztán már az ágy puha matracát éreztem magam alatt.

- Sss – suttogta Jacob a fülembe, és szorosan átölelt. De ettől minden csak rosszabb lett. A könnyeim egyre csak folytak, és fel kellett ülnöm, nehogy megfulladjak. - Bella...

- Miért velünk történik ez? - motyogtam, és ránéztem. - Miért mindig mi?

Jacob kétségbeesetten kereste a választ.

- De... de majd minden rendbe jön! Beszélünk a többiekkel, és... és nyugalom lesz! Ne sírj, Bells, kérlek – odabújt hozzám, és fejét a vállamra fektette. Annyira édes volt tőle, hogy így próbált vigaszalni, de tökéletesen felesleges volt.

Már tudtam, mi a megoldás.

- Tudod mit, Jake? - kérdeztem, mire felemelte a fejét. Apró csókot nyomtam a szájára. - Igazad van. Minden rendben lesz.

Bizonytalanul nézett rám. Igaz, kócosan, kisírt szemekkel őrültnek tűnhettem. Annak is éreztem magam.

- Megyek, megfürdök.

A sötét hálóból elbotorkáltam a fürdőszobáig, ott aztán magamra zártam az ajtót. Vettem egy mély levegőt, levettem magamról a ruháimat, s beálltam a zuhany alá. A forró víz ellenére is fáztam. Rettegtem a tervtől, ami már készen állt a fejemben és aznap éjjel megvalósítani készültem. De muszáj volt megtennem.

Nem akaródzott kiszállnom a víz alól, de tudtam, hogy nem várhatok sokáig. Magam köré tekertem a törülközőmet, megmostam a fogamat, majd csendben visszalopóztam a hálószobába. Egyenletes szuszogást hallottam az ágy irányából, s elszorult a szívem a hangra.

A gardróbból kicsentem egy farmert és egy pólót, s gyorsan magamra rángattam azokat. Bebújtam az ágyba Jacob mellé, úgy másztam a karjai közé, mintha ölelne. Az ablakon beáramló holdfényben láttam, hogy férjem elmosolyodott álmában. Megcsókoltam, és egy kicsit még a mellkasán hagytam a fejem, hallgattam a szívdobogását.

Aztán kiszálltam az ágyból, és az előszobába osontam. Leakasztottam a dzsekimet a fogasról, és kimentem a kertbe. Hűvös volt, hűvösebb, mint amire számítottam, de nem ijedtem meg az időjárástól. Az erdő felé rohantam, összeszedve minden maradék erőmet. Rohantam, magam mögött hagyva az otthonomat, Jacobot, Sarah-t, az életemet.

Vissza sem néztem.