Napfelkelte 2. - 7. fejezet

Sziasztok! Itt az új fejezet, aminek a vége... khm, függővég, és talán rövid is lett ez a rész, de muszáj volt levágnom a végét. :D Na, a lényeg, hogy már lassan elérünk ahhoz a részhez, amiről a prológusban írtam (emlékszünk? Bella kontra egy csapat vámpír), de addig még van egy kis idő és pár fejezet. A következő részben több mindent meg fogtok tudni, addig meg... jó olvasást!

Amúgy... hogy telik a nyári szünet? :)

Napfelkelte 2. - 7. fejezet

Aggódva figyeltem szüleim arcát, míg elmeséltem nekik a történetünket. Azt a részt kihagytam, hogy mi történt a szállodában - nem akartam őket még azzal is terhelni. Így is eléggé elsápadtak az izgalomtól. Apám kicsit szívósabb volt Renée-nél, de láttam rajta, hogy ő is ökölbe szorította a kezét, és az ajka elfehéredett.

- Mindig is tudtam, hogy Edward valamit eltitkol előlem - morogta Charlie, mikor azt magyaráztam, hogy a Cullen család valójában egy vámpírklán, és hogy részben miattuk változtak át a fiatalok La Pushban.

Bólintottam. - De Cullenék "jó vámpírok". Nagyon sokat köszönhetünk nekik. - Könnybe lábadt szemmel Jacobra és a már visszaváltozott Sarahra néztem. Lányom Renée fürdőköpenyében ücsörgött a megtépett szőnyegen, és valamit vidáman magyarázott Jacobnak.

- Ja - mormolta Charlie, és ő is a férjemre és az unokájára nézett. - De ha ők nincsenek, Jake sem változik át, és Sarah sem. És Billy ezt végig tudta? - Apámon látszott, hogy képtelen felfogni, mennyi ideig rejtegette előtte ezt a világot a legjobb barátja.

Helyeseltem.

- De kicsim - anyám végre megszólalt, és engem kezdett méregetni a pillantásával -, te... te is olyan vagy, mint ők? - Tekintetén látszott, hogy azt kívánja, bár ne lenne igaza. Pedig sejtette, hogy én sem vagyok hétköznapi.

Felsóhajtottam. Az átváltozásomról még nem meséltem nekik, és eleinte nem is akartam. Ez a kapocs-dolog még engem is eléggé megrémített.

- Részben - feleltem, mire szüleim egy emberként nyögtek fel. Charlie elborzadva nézett végig rajtam. - Emlékeztek Kira Cullenre?

Anyámék pár éve találkoztak a hibrid lánnyal. Most némán bólintottak. Nagy levegőt vettem.

- Ő kiskorában a Makah rezervátumban élt, tehát hordozta a farkas géneket. Talán tizenhat éves lehetett - de még nem változott át farkassá -, mikor egy erdei túrán megtámadta őt egy nomád vámpír. Nem tudni, hogyan... de nem halt bele a harapásba. Lehetséges, hogy azért, mert még nem volt átváltozva. Edward rátalált, mikor már elkezdett hatni a vámpírméreg. Megpróbálta kiszívni belőle, de az már félig felszívódott.

Habozva megálltam. Nem tudtam, hogyan magyarázzam meg nekik ezt a furcsaságot.

- Szóval... Kira félig vámpírrá változott, de a bőre forró volt, és gyorsan gyógyult. A méreg nem ölte ki belőle a farkasgéneket - vállat vontam. - És egy része még ember.

Charlie felszisszent, de nem szólalt meg.

- Öt éve, mikor Kira idejött és csatlakozott Cullenékhez, még nem volt tökéletes az önuralma. Megharapott.

Anyám felugrott a kanapéról, és riadtan meredt rám. Apám ülve maradt, de arckifejezése és üveges pillantása mindent elárult.

- Akkor t-te - mutatott rám Renée -, te ilyen mutáns vagy?

Keserűen felnevettem.

- Úgy néz ki. De azért még Bella vagyok - tártam szét a karjaimat.
- Miért nem mondtad el? - kérdezte halkan Charlie. Mintha megbántottam volna.
- Nem volt rá szükség. Csak feleslegesen terheltek volna vele titeket - ellenkeztem.

Renée bizalmatlanul méregetett. Mikor a szemébe néztem, elkapta a tekintetét, és inkább Sarah-t vizsgálta aggódva. Felsóhajtottam.

- Neked... neked hogyan... - anyám belekezdett valamibe, de aztán csak megrázta a fejét, és visszahuppant a fotelba.

Kérdően néztem rá. Habozott.

- Szóval csak azt akartam kérdezni, hogy... ha v-vámpír és... vérfarkas keverék vagy, akkor... hogyan estél teherbe?

Felnevettem, annyira egyszerű volt a kérdés.

- Mint minden más ember!
- De hát egy részed halott! - mordult fel apám. Reflexből hátrahőköltem.
- Csak egy nagyon kicsi részem, ráadásul alig veszem észre! Például nagyon alacsony a vérnyomásom, és vastagabb a bőröm. De ezek nem nagy dolgok - nyugtattam a szüleimet -, azért
még ver a szívem - igaz, lassabban -, és a bőröm is meleg.

Charlie felsóhajtott.

- Jól van. Nem akarlak megbántani, Bells, de ennyi nekem mára elég volt.
- Persze - értettem vele egyet, és Renée-re pillantottam. A körmét rágcsálta idegesen. - Jól vagy, anyu?

Egy végtelennek tűnő pillanatig hallgatott, aztán kivette a kezét a szájából és válaszolt.

- Igen. Csak olyan fura ez - heherészett. - Mintha egészen eddig idegen lettél volna számunkra, és most megismerkedtünk volna. De azért jó. Csak azt kérem, hogy többé ne zárj ki minket az
életedből... az életetekből - mosolygott rám anyám.

Elmosolyodtam, és megígértem, de közben babonásan keresztbe hajlítottam az ujjaimat a hátam mögött. Csak így védhettem meg őket.

*

A teraszon álltam, kezemben egy bögre teával, és az udvaron játszó férjemet és lányomat néztem. Megborzongtam, mikor egy hűvös fuvallat végigsöpört a tájon, pedig egy hosszú ujjú felső és egy poncho is volt rajtam. Igaz, még csak januárt írtunk. Jacob és Sarah viszont nem úgy néztek ki, mint akik fáznak: mezítláb, mindössze egy sortban és egy rövidujjú pólóban futkároztak az udvaron, néha át-átalakultak, versenyeztek, hogy melyikük gyorsabb. Annak ellenére, hogy a lányunk még csak párszor változott át, meglehetősen gyorsan beletanult a farkaslétbe. Ezt nyilván apjától örökölte; Jacobnak sem voltak soha gondjai az átváltozással.

- Sarah, lassan csörög a pizsoma - kiáltottam a lányom után, aki éppen a hatalmas vörösesbarna farkast próbálta földre birkózni. Sarah felnyüszített, és rám nézett.
- De anya, még nincs olyan késő!

Elnevettem magam, de engedtem a lányomnak.

- Jó, még tíz perc.
- Te amúgy miért nem változol át? Játszhatnál velünk! - ajánlotta Sarah, és kezeivel T betűt formázva mutatta Jacobnak a pihenőidőt. A farkas mellém ügetett, és olyan finoman, hogy szinte nem is éreztem, beleharapott a fülembe.

Balra fordítottam a fejem, és belenéztem a mélybarna szemekbe. Tanácstalanul-aggódva néztek vissza rám.

- Tudod, Sarah... - sóhajtottam, és megint a lányomra néztem -, én már nem tudok farkassá változni.
- Miért nem? - hökkent meg.
- Igazából mi sem értjük nagyon - vontam vállat, és próbáltam minél finomabban megfogalmazni a mondandómat. - Valami olyasmi a lényeg, legalábbis Carlisle szerint, hogy mikor megszülettél, örökölted tőlem az átváltozáshoz szükséges géneket. Ahogy te nőttél és lassan átváltoztál - mutattam rá -, úgy belőlem "kifogyott" ez a képesség. - Elmosolyodtam, hogy megnyugtassam a lányomat.

Sarah szomorúan nézett rám.

- Akkor miattam nem tudsz átváltozni?
- Igen! - nevettem fel, és összekócoltam sötét haját. - De nem bánom.

Jacob felvonyított, és bár én nem értettem, mit mondott, Sarah legyintett.

- Hagyjuk. Most nincs kedvem játszani. Megyek, megfürdök - intett nekünk, és lógó orral bekullogott a házba.

A farkasomra néztem.

- Szegény most azt hiszi, hogy mindenről ő tehet - búgtam neki, és hozzádőltem forró bundájához.

Jake ugatós hangot adott, és elhúzódott tőlem. Idegesen hegyezte a fülét és kaparni kezdte a földet.

- Jake...? - ráncoltam a homlokomat.

A farkas egy szempillantás alatt eltűnt mellőlem, a fák felé igyekezett. Csak egy fehér villanást láttam, aztán egy olyan hangot, mintha porcelán tört volna; ezt egy fájdalmas vonyítás követte, majd csontok ropogása. Felsikítottam.

- Jacob!

Végre láttam, mi történt: egy hosszú, őszes hajú vámpír furcsa, élénk narancsszínű szemekkel meredt rám, fél kezével maga alá szorította a férjemet. Abbahagytam a jajveszékelést, mert éreztem, tudtam, hogy az ismeretlen támadó nem fogja megölni a farkast; láttam a tekintetéből, hogy igazából értem jött.