Napfelkelte 2. - 6. fejezet

Sziasztok! Ma volt a nyári szünidő első napja (legalábbis számomra) - igen, tegnap elballagtam. Még magam sem fogtam fel igazán, hogy nincs tovább... olyan "sehovasemkellesz"-érzés ez a "munkanélküliség" (hiszen általánosba már nem járok, de középiskolába sem iratkoztam még be). Emiatt kicsit melankolikus hangulatban vagyok, de próbálom győzködni magam, hogy itt a nyár. Sajnos az a baj, hogy az utóbbi egy-két hónap annyira pörgős volt, hogy a nyár most furcsán unalmasnak és lassúnak tűnik. Na, de azért ez még csak az első nap volt... de én komolyan mondom, megőrülök ebben a tehetetlenségben. Eddig egy nyár sem tűnt lassúnak, de a mostani annak ígérkezik. Inkább visszapörgetném az időt... Mindegy, majd megpróbálom magam lekötni. De addig is, itt az új fejezet, új izgalmakkal, és remélem tetszeni fog!

Jó olvasást kívánok, és NAGYON KELLEMES NYÁRI SZÜNETET, nyaralást, láblógatást, miegymást! Vigyázzatok magatokra! :)
Andi

Napfelkelte 2. - 6. fejezet

Némán felzokogtam.

- Jacob... annyira sajnálom - nyögtem, és a szám elé kaptam a kezemet. A vér keserűnek és sósnak hatott a torkomban, éreztem, hogy felfordul tőle a gyomrom. - Könyörgöm, ne haragudj!

A férjem riadtan nézett rám, de sötét szemeiből aggódáson és ijedtségen kívül nem olvastam ki más érzést. Pedig dühösnek kellett volna lennie - rám. De ehelyett nem szólt egy szót sem; bal kezét a nyakán tátongó sebre tapasztotta; láttam, hogy a vér hajszálvékony csíkban kiszivárog az ujjai között.

Jacob odalépett hozzám, és szabad karjával szorosan átölelte a derekamat.

- Bella - suttogta, és mélybarna tekintetét az enyémbe fúrta -, elmegyünk Cullenékhez. Most azonnal.

*

Megállíthatatlanul patakzott a könny a szemeimből, míg Carlisle megvizsgálta a már elhalványult heget a farkasom nyakán. Egyszer ugyan felszakadt a seb azalatt az idő alatt, míg odaértünk a vámpírcsalád házához, de most már tökéletesen gyógyultnak tűnt. A doktor azzal magyarázta a szokatlan jelenséget, hogy az ereimben csordogáló vámpírvér megmérgezte Jacobot, de - hála az égnek -, nem volt halálos mennyiségű és erejű. Énem csupán egyharmad része volt vámpír.

- Rendben van, Jacob - mormolta Dr. Cullen a férjemnek, és elvette jeges kezét a nyakáról. Jacob megrázkódott egy kicsit, talán a hideg hőmérséklettől, vagy Carlisle vámpír mivoltától. A doktor ezután hozzám fordult: - Bella, kérlek!

Felemeltem a fejemet, és hat szempár nézett vissza rám, némely aggódva, topázban ragyogva, de volt dühvel átitatott pillantás is - Rosalie-tól származott -, de én csak Jacobra tudtam nézni. Még most is képtelen voltam felfogni, hogy bántottam.

- Bella, kérlek, ne emészd magad! - nyugtatott Carlisle lágy hangon. - Véleményem szerint ez is a közted és Sarah között lévő kapcsolat miatt van. Legyengülsz - sóhajtotta. - Nem tudod kontrollálni a benned lakozó vámpírt. Hidd el, Bella, ez még a legjobbakkal is előfordul - itt tett egy furcsa félmozdulatot a mögötte sorakozó vámpírok felé -, de te beteg vagy. Áldjuk a vámpírok isteneit [1], hogy Jacobnak semmi baja nem történt, és te is jól vagy.

Fuldokolva kapkodtam levegőért, mert a sírás miatt elfogyott az oxigén a tüdőmből. Jake odaült mellém a kanapéra, átölelt és belecsókolt a hajamba. Jól esett az érintése, de nem tudtam viszonozni a csókot, mert féltem, hogy újra megsebzem. Elhúzódtam tőle, hogy még véletlenül se eshessek kísértésbe.

Még mindig emlékeztem rá, mennyire kívánkoztam a vérére. Most beleborzongtam az undorba.

- Fáradt vagy - búgta a fülembe Jacob.

Bólintottam; egészen eddig fel sem tűnt, mennyire elnehezedtek a végtagjaim. A szempilláim is ólomsúlyúak voltak, a szemhéjaim le-lecsukódtak. Könnyen el tudtam volna aludni Jacob forró karjaiban. Hány óra is lehetett? Éjfél már biztosan elmúlt.

Arra ébredtem, hogy valami puhára - az ágyra - fektetnek. Gondos kezek kibújtattak a kabátomból, és takaróval borítottak le.

- Jacob? - suttogtam a sötétben. A hangom álmos volt és erőtlen.
- Itt vagyok, Bells - bújt mellém a férjem, és ujjaival végigszántotta a hajamat.

Elárasztott a megkönnyebbülés. Hagytam, hogy átöleljen - már így is vacogtam, pedig dupla réteg paplan fedte a testemet -, és lehunytam a szemeimet. Haloványan érzékeltem Jacob ajkait az enyémekhez simulni, de már nem volt erőm válaszolni nekik. Mély, álomtalan álomba zuhantam.

Hamar eljött a reggel; csukott szemhéjamon át is érzékeltem a világosságot, és felnyögtem. Porzott a torkom a szárazságtól. Kinyitottam a szemeimet, és megállapítottam, hogy korai ébredésemnek oka a függöny két összehúzott szárnya közti vékony csík volt. Jacob halkan horkolva aludt mellettem, és nem volt szívem felébreszteni. Halkan felálltam, és a konyha felé igyekeztem.

A lusta reggeli fény elárasztotta a konyhát, és vidámságot rajzolt a falakra. Töltöttem magamnak egy pohár vizet, és leültem az ebédlőasztal mellé - ott hevert rajta az Üvöltő szelek, amit ki tudja, mikor tettem oda, de már nagyon régen olvastam. Halvány mosoly kúszott az arcomra, mert eszembe jutottak a gimnazista évek, s az évek emlékével a fiatal Jacob arca; aki persze ma sem volt "öreg", sőt, alig változott - komolyodni legalábbis nem komolyodott -, de mégis, annyival másabb volt. És másabb voltam én is, és a kapcsolatunk is Jacobbal. Szerettem ezeket az emlékeket, Sarah nyomasztó hiányának ellenére is.

Összerezzentem, mikor a telefon éles hangon felvisított. Felálltam az asztaltól és a konyhapulton heverő készülék felé nyúltam.

- Halló - szóltam bele a kagylóba.
- B-bella, te vagy az? - lihegte anyám felajzott hangon.
- Igen. Anyu, történt valami? - olyan volt a hangja, mintha lefutotta volna a maratont.

Szünet.

- Anya, kérlek! - most már én is ideges voltam.
- Igen, történt - suttogta végül Renée. - Sarah... rosszul van. A-azt hiszem, épp... éppen az előbb el... elnyelte őt egy farkas!

*

Nem tudom, milyen gyorsan hajtottunk, de nem is számított. Az alvó városban úgysem találkoztunk össze senkivel. Mikor megérkeztünk Charlie-ék fehér házához, Jacob leparkolt a kocsifeljárón a rendőrautó mellett, én pedig meg sem várva, hogy leállítsa a motort, kiugrottam a járműből. A bejárati ajtó felé igyekeztem, ami már azelőtt kinyílt, mielőtt becsöngettem volna. Renée sápadt arcát látva elfogott a hányinger. Sosem láttam anyámat ilyennek. De csoda, hogy nem ájult el az átváltozás látványától.

- Hol van? - csupán ennyit kérdeztem, és Renée már vezetett is a nappali felé. Jacobot a sarkamban éreztem.

Ledermedtem. A torkomban éreztem a feltörekvő gyomorsavat. Nem-tudtam-megmozdulni.

- Sarine... - nyögte elfúló hangon Jake valahol mögöttem. A 'Sarine' volt a legkedvesebb becézése a kislányunknak.

A nappali... romokban állt. Lenyúzott kanapé, felhasított fehér bőr, szétkarmolt bútorok, cserépdarabok, ruhacafatok... és egy nagyobb kutyához hasonlító, vöröses farkas, fehér pamacsokkal a nyakán, a káosz közepette. Legnagyobb félelmem s az ájulás határán is elöntötte belsőm egy részét az ámulat, s ez a csodálat az arcomra is kiült. A kis farkas félénken, de boldogan nézett vissza ránk. Jacob halkan felnevetett mögöttem - nem vidám, fesztelen nevetés volt ez, kihallottam belőle a kétségbeesést, de könnyed, felszínes hang volt. Felolvadtam.

Sarah elszaladt mellettem, és az apja kitárt karjaiba szaladt. Jacob leguggolt átalakult lányához, és megsimította élénk színű szőrét.

- Hát te is... - susogta neki olyan halkan, hogy Renée és Charlie nem hallhatták.

Szüleim a szoba túlsó végében álltak, s kábultan nézték a felfordulást. Jake és én hamar elfogadtuk ezt, mert készültünk rá és mi is ebben a misztikus világban éltünk. De szegény, földhözragadt Charlie és Renée!... Ők csak a koszt és az unokájukat elnyelt farkasállatot látták. Meg akartam magyarázni nekik mindent, de még nem érkezett el az idő. Most a lányomnak van szüksége rám.

Lehajoltam én is, és kinyújtott kezemhez macskamód hozzádörgölőzött a miniatűr vérfarkas. A bundája puha volt, kevésbé érdes, mint a férjemnek. De a színe ugyanolyan rozsdavörös-barna, mint apjának. Arcomon feltört a maszk: helyébe boldog mosoly került. A Sarah-farkas elvicsorodott, és nyelvét kilógatta a vigyorban. Abban a pillanatban nem érdekeltek elhűlt szüleim, csak Sarah, Jacob és én voltam. Egy hatalmas védőpajzs alatt.

- Bella, Jacob! - visította Renée. A pajzs megszűnt, a minket körülölelő buborék kipukkadt. Anyám arca két oldalán lefolytak a könnyek. - Ti értitek ezt? Mi... mi a...? Sarah...! - édesanyám hangja zokogásba fulladt.
- Az előbb még annyira szenvedett! - kontrázott Charlie. Hitetlenkedve bámult hol rám, hol Jake-re, hol a kis farkasra, aki épp apjához bújt. Nem kellettek szavak ahhoz, hogy megértsem, mit akar: Jacobot, átváltozva, hogy végre megossza vele a fejében sorakozó képeket.

De Jacob nem alakulhatott át, még nem.

- Mintha eltörtek volna a csontjai - apám beleborzongott az emlékbe. - Hányt is... lázas volt... és ez... ez... ilyen nem létezik! Lehetetlenség!

Odaléptem a szüleimhez, és átfogtam Renée reszkető vállát.

- Sarah most már jól van - nyugtattam őket. - És ez... - fejemmel Sarah felé böktem -, ez nagyon hosszú történet.
- Hát van erre az őrületre magyarázat?! - fakadt ki anyám. Bólintottam, és mély levegőt vettem, hogy beavassam őket a la pushi falka - és kis családunk - ősi titkaiba.

[1] vámpírok istenei: Darren Shan Vámpír könyvek sorozatában a szereplők a "vámpírok isteneihez" fohászkodtak szerencséért.