Napfelkelte 2. - 5. fejezet
Jacob bejárt a garázsba és leállította a motort. Egy kis ideig csendben, összebújva ültünk a sötét autóban. A gondolataim elkalandoztak: az járt a fejemben, hogy mennyivel másabb volt az életünk két nappal ezelőtt: boldogok voltunk, mint egy igazi család. Sosem hittem, hogy ez megadatik nekem, de most úgy éreztem, hogy az egész csak egy pillanatnyi álom volt, s most tovaillan, én meg itt ragadok az Életnek nevezett halálos játszmában, magamra maradva.
Elmosolyodtam: Jacob agya néha nem úgy működött, ahogyan kellett volna neki. Képes volt elfeledkezni a komoly dolgokról, és olyan semmiségekre koncentrálni, mint a hajam illatára. De most jól esett ez a kis esetlen embersége. Aznap este nem akartam további gondolatokat pazarolni a misztikus világunkra.
Nyomtam egy apró puszit Jacob forró arcára. Éreztem, hogy mosolyog, aztán hirtelen üres lett a vezetőülés. Egy másodpercre elfogott a pánik; de megkönnyebbülten sóhajtottam fel, mikor Jacob kinyitotta az ajtómat, és megfogta a kezemet, hogy kisegítsen a járműből.
Belekapaszkodtam a sötétben (hiába, a látásom is romlott), és hagytam, hogy vezessen. Két kezemet a saját vállára helyezte, utána éreztem, hogy forró érintése a derekamat égeti. Lassan lépett egyet hátra, én pedig vele együtt mozogtam.
- De rég táncoltuk ezt - nevettem fel csendesen, mikor felismertem a lépésekben az esküvői keringőnket.
Nem tudtam, mi értelme van a sötét garázsban keringőzni. De nem is kellett, hogy legyen értelme: egyszerűen csak jól esett. Elvonta a figyelmemet a bajról.
Felnevettünk.
- Nem vagy éhes? - kérdeztem Jacobot, mikor már jócskán belefáradtunk a táncba, és inkább csak egymásba karolva andalogtunk a sötétben. De még a legmeghittebb pillanatokban sem feledkezhettem meg a farkasok csillapíthatatlan étvágyáról.
- Ehetünk - hallatszott a felelet, és a hangjából kihallottam, hogy mosolyog. Pördített rajtam még egy utolsót, aztán megragadta a kezemet.
Felkapcsolta a villanyt, és a fényben láttam, hogy a garázsból felvezető lépcsőnél állunk. Egy percig hunyorogtunk a világosságban, aztán előre mentem. A lépcsőházból egyből a konyhába jutottunk. Én a hűtő felé igyekeztem, hogy megnézzem, mit készíthetnék vacsorára, míg férjem leült az ebédlőasztalhoz. Valamit felvett a padlóról.
- Sarah - motyogta maga elé, és gyengéden megsimította a varrás vonalát a plüssmedvén. Elszorult a torkom, mikor kislányom kedvenc játékára néztem - lehet, hogy sosem fog már vele játszani. Lehet, hogy olyasvalakivé változik, mint Leah: aki hosszú évek után is képtelen elfogadni a sorsát. Aki örökké dacolni fog a világgal.
Nem felejtettem el, hogy Jacob is ilyen volt, bár ő idővel beletörődött a farkaslétbe. Főleg, amikor átváltoztam. De előtte... mikor még nem voltunk együtt - és az emlék hatására fájdalom nyilallt a mellkasomba -, sokszor bánatos volt, és attól tartott, hogy könnyebben "elfogadnám" őt emberként. Persze ez egyáltalán nem volt igaz, de ő mégis így vélte.
Féltettem Sarah-t ettől a nehéz világtól.
- Hányszor mondtam neki, hogy ne szórja szét a játékait - morogtam, és kitöröltem a könnyeket a szememből. Visszafordultam a hűtőhöz, és kivettem a vacsorához szükséges hozzávalókat.
Míg elkészítettem az ételt, fejembe újra visszalopóztak a tiltott gondolatok: a Volturi, az "erős vérűek", Kira, a kapocs, és a saját életem vége. Hát tényleg ennyi volt? Ennyi jutott a boldog életből? Ez a sorsom, az örök bánat?
Sötét szemei aggódva meredtek rám.
Jacob lágy érintéssel kényszerített, hogy a szemébe nézzek.
- Hát ezt. Ne tegyél úgy, mintha jól lennél, és legnagyobb problémád a vacsora lenne. Bella - Jacob sóhajtva megrázta a fejét -, látom, hogy szomorú vagy. Sírtál, mikor megláttad a Sarah plüssmaciját. Sírtál, mikor hazajöttünk. És akkor is, mikor táncoltunk. De mindezek ellenére megjátszod magad, előttem... - most már dühös volt. Kábultan néztem rá, mint egy drogos, aki nem érti, mi történik vele. - Legalább nekem ne akarj hazudni!
Felcsattantam.
- Hát persze, hogy szomorú vagyok! Lehet, hogy téged nem érdekel, de engem igen, hogy mi lesz a lányunk sorsa! Egyfolytában az a nap jár a fejemben, mikor először változtál át, és azt mondtad, nem lehetünk barátok... - éreztem, hogy potyognak a könnyeim, és foltot hagynak a blúzomon. - Ezt nem akarom Sarahnak! Nem akarom azt a fájdalmat, kétségbeesést látni az arcán, ami a tieden is volt tizenhat évesen...
Kirántottam magam Jacob karjai közül, de ő visszahúzott.
Csöndben befejeztem a főzést, és az asztalra tettem két tányért meg pár evőeszközt. Jacob nem szólalt meg, de - bár ezt nem vallottam be neki -, máris hiányzott rekedtes, gúnyolódó hangja. Azt kívántam, hogy mondjon valamit, akármit. Szidjon le újra. Csak halljam a hangját - annyira gyűlöltem, ha veszekedtünk. Nem mintha gyakran tettünk volna, de ez a pár alkalom is soknak tűnt.
Leültem mellé, és megfogtam a kezét. Abban a pillanatban mintha felengedett volna.
Jake "rémülten" nézett rám.
- Jaj nekem! Te felérsz egy egész Volturi-klánnal - volt vicces kedvében, de visszakozni kezdett, mihelyst fejbecsaptam.
Bánatosan nézett a gőzölgő vacsorára.
- Hát, azt hiszem, ma éhes maradok.
Már majdnem rákérdeztem, hogy miért, de nem kellett ezt megtennem, mert máris megválaszolta. Felállt és az ölébe kapott, aztán a falnál lerakott, mint egy rossz gyereket. Két karjával a testem mellett megtámasztotta a falat, és ez olyan volt, mintha csapdába szorított volna. És rám mosolygott azzal a vigyorával, amit akkor láttam az arcán, mikor Sarah-val "szövetkezett": mondjuk édességet ettek ebéd előtt, vagy akciófilmet néztek takarodó után.
Elámultam, mikor kihúzta a jobb kezét a zsebéből, mert egy apró dobozkát tartott benne. Kinyitotta, és láttam, hogy egy gyűrű van benne - végletekig egyszerű kis ezüstkarika, apró kővel a közepén. Pontosan olyan, ami hozzám illett.
Átöleltem Jacobot.
Vidáman-vigyorogva szájon csókolt, én pedig csak nevettem a lelkesedésén. De éreztem, hogy egyre komolyodik a csók, és lassan a nyaka köré fontam a karjaimat, hogy közelebb húzzam magamhoz.
De akkor megcsapott az illata. A vére illata. Tiszta, édes vérillat...
Megijedtem, és ellöktem magam Jacobtól. Ő kinyitotta a szemét és értetlenül nézett rám.
Megráztam a fejemet, és még el is mosolyodtam, hogy megnyugtassam Jacobot. Képzelődök. Ismét közel húztam magamhoz, de most az arcát céloztam meg. Óvatosan végighúztam az ajkamat az álla vonalán, és hallottam, hogy valaki felmordul. Ő volt? Vagy én? Vagy mindketten? Lejjebb hajoltam, számmal most a nyakát csókoltam végig.
Éreztem, hogy száguld a vér a bőre alatt, gyorsabban, mint szokott. Anélkül, hogy tudatában lettem volna annak, amit csinálok, végigkövettem az erek útját. Talán még meg is nyaltam.
Jacobon látszott, hogy nincs ellenére a dolog - de ő azt hitte, más célok vezérelnek. Csak a végső pillanatban vette észre, hogy nem; egy artikulátlan ordítás kíséretében.
A forró, sós vér lefolyt az alsó ajkamon és az államról lecsepegve vöröslő foltot hagyott a ruhámon. Lenyaltam, hogy egy csepp se vesszen kárba - csak Jacob kiáltására eszméltem fel. Pislogtam, és megrettenve vettem észre a harapásnyomot a férjem nyakán.
Most én is úgy pislogok, mint Bella. Mi van?????? Na neee, ugye nem?? De miért? Hogyan???? áááááá
VálaszTörlésBella v... vá....vámp....????? Mii??
Juj, Andi, ez nem volt szép, hogy itt hagytad abba!!!! :P
Ezért, most nagyon-nagyon kell sietned a következővel!!!!!!!!:D
Puszii! :)