16. fejezet

Közeledünk a végéhez :) Remélem tetszeni fog.

16. fejezet

Jacob szemszöge

Figyeltem kedvesem arcát, miközben egy számára még ismeretlen utcába kanyarodtunk: kipirult az izgalomtól, és nagy, csokibarna szemei kíváncsian néztek engem. Annyira édes és mulatságos volt ilyenkor, hogy legszívesebben felnevettem volna. Egy mosolyt azért nem fojthattam el.

• Mi olyan vicces? - kérdezte Bella, és ő is elmosolyodott.

• Hát te – kuncogtam. - Olyan aranyos képet vágsz, mikor gondolkozol.

• Köszönöm – játszotta a sértődöttet, és az ablak felé fordult.

Jobb kezemet elvettem a kormányról, és a vállára raktam. Ő azonban lerázta a karomat.

• Minden rendben? - kérdeztem ijedten, miközben egyszerre próbáltam a vezetésre és Bellára koncentrálni.

• Nem tudom – motyogta, és szipogást hallottam az arcát eltakaró hajzuhatag mögül.

• Jaj, Bells, megbántottalak? - simítottam végig a hátán. Mit mondhattam, ami ennyire felkavarta?

• Nem – rázta a fejét, és végre rám pillantott. A szemei vörösek voltak, az arca pedig maszatos. - Csak olyan furcsán érzem magam. Olyan sírhatnékom van.

Aggódva néztem rá, miközben bekanyarodtam egy újabb utcába.

• Az álmaid még mindig tartanak?

• Már nem – válaszolt, de láttam, hogy elpirul. Olyan rosszul hazudik!

• Bella...

• Már nem ugyanazok – vonta meg a vállát. - Még mindig szerepelünk benne, te, én, meg a kicsi... de ennyi. Csak mi vagyunk La Push-on.

Ezen elrágódtam egy ideig. A rémálmai csak addig tartottak, amíg... amíg Kira újra nem találkozott Edwarddal! Hát ez lenne a megoldás? Bella biztosan nem bízott benne.

• Jake...

• Tessék – fordultam Bella felé. Félénken pislogott rám.

• Egy magamfajtának... lehet gyereke?

• Hát... én nem tudhatom pontosan, de... szóval, ha te még... ha... amíg a lányok... tudod, tanultuk bioszon – sóhajtottam végül. Erről beszélni még mindig kínos volt nekem. Nem azért, mert undorítónak találtam, csak zavarba hozott. - Én hallottam Leah gondolatait. És hogy azon kesereg, hogy nem lehet gyereke a menopauza miatt...

• Aha – vágott a szavamba Bella. - Értem én. Akkor nekem lehet - tette hozzá kis idő múlva.

Szemeim tágra nyíltak a döbbenettől, aztán az örömtől. Sosem vallottam be Bellának, és igazság szerint magamnak se... nem is gondolkodtam el úgy nagyon ezen a gyerek-témán, de amikor Julie-t a karomban tartottam, valami leírhatatlan érzés költözött belém.

Közben észre sem vettem, hogy már túlhaladtunk a célon. Szitkozódva fordultam meg.

• Mi baj? - nézett rám Bella.

• Semmi, csak nem figyeltem az útra – válaszoltam neki.

Szerencsére csak pár házzal mentünk túl, így hamarosan le is parkoltam egy fehér ház feljárójában. A teteje vörös cserepekből volt kirakva, az ablakokban pedig lila virágok voltak – mert az volt Bella kedvenc színe.

Bella értetlenül nézett rám.

• Ki lakik itt? - kérdezte, miközben kisegítettem a kocsiból.

• Ha szeretnéd, akkor mi – mosolyogtam rá.

Ahogy szavaim lassan eljutottak hozzá, arcára úgy ült ki a döbbenet és az öröm.

• Viccelsz? - nevetett rám, és a nyakamba ugrott. Ez jó jel volt.

• Nem viccelek – és a karjaimba kaptam, hogy így vigyem be a lakásba.

Tetszett neki a dolog. Az előszobából a nappaliba jutottunk; ez a helység tágas volt, fa parkettával és fehér színű falakkal. Középen két krémszínű fotel és egy kanapé foglalt helyet, melyek a kandalló felé fordultak. Még épp időben tartottam meg Bellát, mert a saját lábán sem tudott megállni.

• Ez... ez gyönyörű, de... túl drága neked – rázta a fejét, és aggódva nézett rám.

• Dehogyis – vontam vállat. - A nagy részét a srácokkal raktuk össze. És pár dolgot elhoztam otthonról... azt még anyukám készítette – mutattam egy szőnyegre.

• Köszönöm – simult hozzám Bella. Persze én el tudom rontani a romantikus pillanatokat.

• Kíváncsi vagy a többi helységre is?

Bella bólintott, úgyhogy kézen fogtam, és a nappaliból nyíló konyhába vezettem. Ez sem volt kicsi, mert egyben ott állt az étkezőasztal és a székek is. Világossárga színe volt, a bútorok pedig fából.

A hálószoba is passzolt színben a többi helységhez: halványsárga volt, de a sötétítőfüggönyök és az ágynemű sötétlila. A szoba egyig végében egy franciaágy állt – leteszteltük, hogy még két farkas is elfér benne -, körül pedig szekrények, egy íróasztal, a padlón pedig egy nagy, rojtos végű szőnyeg. Láttam, hogy Bella boldogan elmosolyodik, tehát megbizonyosodtam abban, hogy beváltak Emily tanácsai a „csajos dolgok” terén.

• Ez olyan gyönyörű – sóhajtotta, miközben lehuppant az ágyra. - Nagyon köszönöm, Jake.

• Nem kell megköszönnöd – leültem mellé, és megsimítottam a karját. - Szeretnél itt lakni?

• Persze, nagyon is! - vágta rá. - De nem tudom, hogyan háláljam meg. Még egy csokit sem vettem.

• Kár, pedig imádom a Snickers-et – nevettem. Majd kicsit komolyabbra fordítottam a szót. - De tényleg nem kell meghálálnod. Nekem elég annyi, ha itt vagy nekem.

Bella közelebb húzódott hozzám, kezével odahúzta arcomat az övéhez. Hozzáérintettem ajkaimat az övéhez, de ő kuncogva eltolt magától.

• Ráérsz december 23-án? – kérdezte suttogva, és megint közelebb húzott magához.

• Gondolom – motyogtam, és játszani kezdtem egy hajtincsével. - Mi lesz a program?

• Feleségül szeretnék menni hozzád.

Kinyitottam a szemeimet, és csodálkozva néztem rá. Eddig nem láttam, hogy sürgetné az esküvőt, de december 23-ig már csak egy hónap volt hátra. Hogy lehet 30 nap alatt megszervezni egy esküvőt?

• N-nem túl korai? Le kell foglalni a helyszínt, az éttermet, meg kell venni a ruhákat, meg kell hívni a vendégeket...

• Jake – vágott a szavamba Bella. - Én nem akarok nagy felhajtást. Talán... talán a kedvedben járhatnék egy kicsit, ha La Push-ban tartanánk az esküvőt. A kaját Renée készítené, a ruha kiválasztása nem lehet olyan nagy dolog, a vendégek nagy része pedig vámpír vagy vérfarkas. Nem is kéne olyan igazi meghívó – vont vállat.

Egy ideig nem tudtam megszólalni. Nem volt ellenemre az esküvő, csak korainak találtam.

• Van valamilyen oka, hogy egy hónapon belül meg akarod tartani?

• A karácsonyi esküvő romantikus – mosolygott Bella. - És az újévet már úgy akarom kezdeni, mint a feleséged. De ha nem szeretnéd...

• Nem! - ráztam a fejem. - Jó így. És a helyválasztás is tetszik. Köszönöm – mosolyogtam rá.

Bellát az ölembe húztam, és ajkaimat lágyan az övéhez nyomtam. Gyengéden csókoltam és játszottam a hajával, ő azonban nem érte be ennyivel: meglepő erővel hátradöntött az ágyon.

De mielőtt igazán belejöhettünk volna...

• Bella, a mobilod! - toltam el magamtól.

• Ki lehet az? - sóhajtott, és felállt. A táskája az ágy mellett hevert, abban volt a telefonja.

• Alice az – jelentette be, és fogadta a hívást.