15. fejezet

Ha valamit elírtam, az azért van, mert beteg vagyok és túl sok Robbie Williams-t hallgattam írás közben.

15. fejezet

Mikor visszaértünk Cullenékhez, a család nagy része már visszatért megszokott hétköznapi dolgaihoz, csak Edward és Kira ült a nappaliban, és gondterhelt arccal néztek rám.

• Baj van? - kérdeztem tőlük, miközben leültem melléjük a kanapéra. Jacob követett, és látszott rajta, hogy ő sem tud semmit.

• Bella... ideje, hogy elmondjunk valamit – kezdett bele Edward.

Megfogta Kira kezét, és olyan különös, áhítatos tekintettel nézett a lányra, mint még soha senkire. Még rám sem.

A döbbenettől éreztem, hogy leesik az állam.

• Edward volt az, aki kiszívta belőlem a mérget – jelentette be Kira. - Már félig felszívódott, ezért lettem az, ami. Ő mentett meg – a lány szemébe könnyek gyűltek, és Edwardra pillantott.

• Aztán elváltak útjaink – vette át a szót Edward. - Eltelt sok év, én pedig találkoztam veled... soha nem hittem, hogy újra találkozni fogok Kirával.

• De neked hála, Bella, ez nem így történt – Kira boldogan mosolygott rám.

Hátradőltem a kényelmes kanapén. Jacobra néztem, ő pedig döbbent arccal nézett vissza rám.

• Hű... ez... meglepő – nyögtem. Okosabb nem jutott az eszembe.

• Ne haragudjatok, hogy ezt eddig titkoltuk – kért elnézést Edward. - Bella, csak nem akartunk fájdalmat okozni neked.

• Nem... nincs semmi gond – mosolyogtam rájuk. Hiszen itt van nekem Jacob.

Négy mosolygó szempár nézett rám vissza.

Valami rezegni kezdett Jake zsebében.

• Emily az – mutatta Jacob a kijelzőt, és fogadta a hívást.

Pár másodpercig csak zümmögést hallottunk, és Jake arcán különböző kifejezések váltogatták egymást: öröm, döbbenet, meglepetés, fájdalom.

• Azonnal ott leszünk – motyogta, és letette a telefont.

• Elfolyt a magzatvize.

Felkiáltottam.

• De hát még túl korai!

• Pont ez az – rázogatta a fejét Jake. - Lehet, hogy a farkasgéneknek is köszönhetően... gyere, Bells, muszáj ott lennünk a keresztlányunk születésénél!

***

Idegesen kapargattam a műanyagszéket a kórházi váróteremben.

• Reméljük, nem lesz semmi baja – rágcsáltam az alsó ajkamat.

• Reméljük – helyeselt Jacob, és kortyolt egyet a kávéjából, amit csak azért vett, hogy addig is múljon az idő.

Éveknek tűnő percek múlva Sam jelent meg a műtő ajtajában. Arcán olyan mosoly ült, ami egyből választ adott ki nem mondott kérdésünkre.

• Gyönyörű – fogott bele a mesélésbe. - Fekete hajú és barna szemű. Semmi gond nem volt a szülésnél... Emily nagyon erős volt! Julie egyszerűen elképesztő... de gyertek, nézzétek meg saját szemetekkel is! - javasolta, mikor mondatai már érthetetlenül összefolytak.

Odavezetett a lányok kórterméhez, és az utolsó ágyon meg is pillantottam Emily-t, karjában a kis „csomaggal”. Em haja izzadtan tapadt a homlokához, és megviseltnek tűnt, de olyan boldognak, mint még soha. Szinte még a sebhelyei is eltűntek.

• Sziasztok! - köszöntött minket jókedvűen. - Ő itt Julie Uley.

A rózsaszín takaró alól egy kislány arca bújt elő. Barna bőre volt, és sűrű göndör, fekete haja. Békésen szunyókált anyja karjaiban.

• Megfoghatom? - kérdezte váratlanul Jake. Eddig sosem vettem észre, hogy odalenne a gyerekekért, de most olyan pillantással fixírozta a babát, hogy legszívesebben elolvadtam volna.

• Hát persze – mosolygott Emily Jacobra, és átnyújtotta neki a kislányt.

Összeillettek.

• Szia, Julie – gügyögte Jake a babának. - Milyen szép vagy.

Én is odanyújtottam a kezeimet.

• Szabad?

• Körbejár a gyerek – forgatta a szemét Sam. - Mi lesz, ha megjönnek a srácok?

• Nem lesz nyugtotok – nevetett Jake, és átadta nekem a keresztlányunkat.

A vastag takarón keresztül is éreztem, hogy milyen forró apró teste.

• Ő is át tud majd változni, ha nagy lesz? - kérdeztem minden aggodalom nélkül. Most, hogy már én is át tudtam változni, hirtelen nagyon jó dolognak tartottam a farkaslétet.

• Lehetséges – vont vállat Sam. - Elvileg fiúk öröklik, de hát ismerünk kivételeket...

Julie nagyot ásított, és kinyújtóztatta apró kezeit. Csokoládébarna szemeivel rám fókuszált, és elmosolyodott.

• Szia, Julie – köszöntöttem, és kicsit szorosabban öleltem.

• Felébredt a leányzó? - kérdezte Emily, én pedig azonnal visszaadtam neki.

• Talán nem kéne zavarnunk – böktem oldalba Jacobot.

• Nem zavartok – vágta rá Sam és Emily egyszerre, de tudtam, mennyire szeretnének hármasban maradni. Erre később úgysem lesz alkalmuk.

Az ajtó felé vettük az irányt.

• Még jövünk – búcsúztunk, és kiléptünk a szobából.

A folyosón Jacob átkarolt.

• Átjössz hozzánk?

• Charlie éjszakás, úgyhogy te is jöhetnél – mosolyogtam rá.

• Rendben – egyezett bele.

Kiértünk a kórház parkolójába, és beültünk Jake Rabbitjába.

• Vagy akár – folytatta mondanivalóját, miközben kijárt a parkolóból -, elmehetnénk teljesen máshova.

• Hova? - kérdeztem kíváncsian.

• Az egyelőre maradjon meglepetés – mosolygott rám, és kitért a főútra.

Kommenteket kíváncsian várom...