Napfelkelte 2. - 18. fejezet

Sziasztok! Tudom, hogy hoztam már ízelítőt, de a fejezetből végül az a jelenet kimaradt. Ez a rész most nem sikerült nagyon hosszúra, és talán túl sok a romantika... de hát az is kell. Szerintem meg fogtok lepődni pár helyen. :)
Amit előre kijelentek: már csak egyetlen egy fejezet van hátra a történetből. Azt sem tervezem hosszúra, csak epilógus-szerűre.
Jó olvasást, és jó pihenést a nyárra! :)

Napfelkelte 2. - 18. fejezet

Hugo türelmesen várt, de narancsszínű szemei izgatottan csillogtak. Rámosolyodtam egy ragadozó éhes, halálos mosolyával, és ugrásra kész pozícióba helyezkedtem. Aztán, lekörözve megannyi olimpiai futót, kilőttem magam, és magam mögött hagytam a szelíd Bellát, aki anya volt és feleség, és aki igyekezett megőrizni az emberségét.

Vadállat voltam, vérre és nyers húsra vadásztam. A torkom elszorult, levegő után kapkodtam. Vámpír ösztöneim hajtottak előre, a sötétségben is könnyedén eligazodtam, nem volt szükségem a látásomra: csupán a hallásomra és a testemben rejlő erőre. Elhajoltam az utamba kerülő faágak elől, a bokrokat ügyesen kerülgettem, és mindeközben ügyeltem arra is, hogy lépteimmel ne csapjak zajt. Nem esett nehezemre. Az akadálynak tűnő fatörzseket előnyömre alakítottam, tenyeremmel nekik támaszkodtam, majd elnyomtam magam tőlük: ezzel is növeltem a sebességemet.

Megálltam; hallgatóztam. Egy erős szív lüktetett a közelben, bumm-bumm-bumm, pumpálta a vért az állat testébe. Összefolyt a nyál a számban, most már nem hiányzott sok hozzá, hogy elveszítsem az önkontrollomat. De kényszerítettem magam, így nem űztem el a vadat elhamarkodott lépésemmel.

Készültem. Elrugaszkodtam.

Támadtam.

A vér íze... mámorító volt. Sűrűbb, sötétebb, mint az embervér, és többet kellett innom ahhoz, hogy jól lakjak vele. A második vadászat ugyanolyan simán ment, mint az első, de kevesebb energiát fektettem bele. Négy leterített őz és vaddisznó, valamint „desszertként” egy nyúlfamília után elégedetten, vértől eltelt hassal tértem vissza Hugóhoz.

Barátom mikor meglátott – mert vadászatom végéig egy kivágott fa törzsén pihent -, elvigyorodott, felpattant és elém jött. A jobb kezét felém nyújtotta, és én gondolkodás nélkül elfogadtam azt. A gratulációjára számítottam.

De elbíztam magam (és a gyűrűsujjamon megcsillanó aranykarika miatt nem is számítottam rá), így nagyon meglepődtem, mikor Hugo, ahelyett, hogy kezet rázott volna velem, magához rántott és megcsókolt.

És még jobban meglepődtem, mikor nem éreztem késztetést arra, hogy elhúzódjam tőle.

Hugo szája forrón tapadt az enyémre, a csípője táncba lendült az én csípőmmel, és a kezei úgy vándoroltak a testemen, mintha ismerős terepet járnának be.

Hugo hozzám hasonlóan vámpír volt, ezért a testét kellemes melegnek éreztem, az illatát édesnek és... valami férfikölnit is szagoltam. Egyszerűen jó volt vele, hát nem is ellenkeztem mikor a felsőm mellettünk, a földön landolt, és blúzomat hamarosan az ő inge követte.

Nem tudom, meddig jutottunk volna a heves ölelkezésben, mert mielőtt a fehérneműm is lekerült volna rólam, eszembe villant egy név: Jacob.

Jacob, a férjem, aki otthon vár rám. Talán ebben a pillanatban alszik mit sem sejtve, de reggel mosolyogva fog köszönteni, és ugyanúgy fog ölelni, ahogy Hugo.

Ellöktem magamtól a vámpírt, és igyekeztem dühösen nézni rá. Nem sikerült. Hugo... a gondolataim csak róla szóltak, kivéve persze azokat a keveseket, amik Jacobra próbáltak emlékeztetni.

Vámpírbarátom (ha barátom egyáltalán?), olyan kábán nézett rám, mint amilyennek én éreztem abban a percben magamat. Szégyenkezve kapkodtam magamra a ruháimat, aztán Hugónak is odadobtam a felsőjét. Lassan belebújt, én meg, amint elkaptam pillantásomat a testéről, nekiestem:

- Mi volt ez?! Miért csináltuk?!

Ha tudtam volna sírni, a zokoság már előtört volna belőlem. De így csak álltam, megrészegülten Hugo csókjaitól, szégyenkezve Jake megcsalása miatt.

Megcsaltam. És még csak nem is értem, hogy miért.

Lerogytam a földre, minden porcikám remegett. Haza akartam menni, bebújni Jacob mellé, remélni, hogy az elmúlt pár perc meg sem történt. De megtörtént, visszavonhatatlanul.

Hugo leült mellém, de szerencséjére a kezeit távol tartotta tőlem. Halkan megszólalt:

-Bocsánatot kell kérnem.

Rávágtam volna, hogy igen, de még mennyire, hogy kell. De nem tehettem, mert ugyanannyira bűnös voltam én is, mint Hugo.

Sóhajtottam.

-Nekem is. Ellenállhattam volna már az elején. De...

- Nem – vágott a szavamba Hugo, és az arca valahogy rózsásabbnak tűnt. Ha egy vámpír képes az elpirulásra, Hugo most minden jel szerint elpirult. A tekintetét a földön heverő gallyra szegezte, és szórakozottan babrált vele, mintha a világ legérdekesebb dolga lett volna. Ő is sóhajtott, bár az övé sokkal súlyosabbnak tűnt. A magány dohos szagát éreztem, amit mintha Hugo árasztott volna. - Nem, Bella. Nem ellenkezhettél volna...

Meghökkentem a szavain, és vártam a folytatást. Hugo végre rám nézett. A pillantásából csak úgy sütött a megbánás.

- Nem állhattál ellent nekem, mert én nem engedtem. Én parancsoltam az érzelmeidnek, mert azt akartam, hogy szeress engem, hogy vonzódj hozzám. - Egy kicsit habozott, várta, hogy megemésszem a szavait. Vagy hogy rátámadjak. De én csak... hallgattam. Így hát folytatta: - Minden vámpírnak, vagy legalábbis a legtöbbnek van valami különleges képessége. Az enyém nem túl különleges, és nem is túl erkölcsös, de nekem kedvez, ha használom. Meg tudom változtatni az emberek érzéseit mások iránt. Ha akarom, a legboldogabb házaspár pár perc alatt összeveszik és elválik. A gyerek meggyűlölheti a szüleit és ellenük fordulhat, csak mert én azt mondom neki. Lányok ezrei végzik az ágyamban, emberlányok, aztán másnap csak annyira fognak emlékezni, hogy valaki megerőszakolta őket. Depresszióba fognak esni. Ha akarom – és Hugo itt közelebb hajolt hozzám, így a hangjából sütő megvetés szinte égette a bőrt az arcomon -, ha akarom, még ma este elhagyod a férjedet értem.

Ennél a mondatánál betelt nálam a pohár. Felüvöltöttem, haraggal, tehetetlenül, és... és meg akartam ölni Hugót. Mert incubus volt, egy csábító démon sötét háttérrel, ártatlan lányokat rontott meg... a barátomnak tettette magát, elérte, hogy egyre jobban megkedveljem, és egy óvatlan pillanatomban lecsapott.

De nem tudtam megtenni. Vagy a haragom nem volt elég erős, vagy Hugo babrált az érzelmeimmel, mint valami olcsó játékkal, de a lényeg végül is ugyanaz volt: nem tudtam Hugóra támadni. Egyet akartam, és ezt a vágyamat meg is osztottam vele:

-Tűnj el az életemből, örökre.

Majd sarkon fordultam, és elindultam a házunk felé. Tudtam, hogy utánam kaphat, elcsábíthat, magáévá tehet - de nem tette. A pillantását még sokáig a hátamban éreztem, mégsem állított meg. Hazaértem, és Hugo vallomásától sem könnyebb szívvel, tettemet-önmagamat restellve bebújtam Jacob mellé az ágyba.

Majdnem elveszítettem őt, újra. Újra és újra elválunk, szenvedünk a másik hiányától. Ha Hugo egy kicsit jobban manipulál... de nem, ebbe belegondolni is rossz. Nincs több „ha”. A most van, a jelen, Jacob és Bella, és erre a párra nagyon kell vigyáznunk, mert törékeny és apró, mint egy pillangó az ember tenyerén. Többé nem engedhetem, hogy bárki közénk álljon.

Én Jacob lenyomata vagyok, ő pedig az enyém. És a történet itt véget ér.

Sokáig néztem Jake-t alvás közben. Nyugodt volt és nagyon fiatal, aggódó ráncai kisimultak, minden gond eltűnt az arcáról. Halkan vette a levegőt, aztán váratlanul felsóhajtott, mintha valami szép álmot látott volna. Elmosolyodott, én pedig azt hittem, hogy felébredt, de nem: tényleg szépet álmodott. A mosolya olyan édes volt, hogy a szívemet még inkább összeszorította a bűnbánat.

Nem fogom elmondani Jacobnak, hogy mi történt a vadászaton. Nem fogom ezzel is terhelni. Én azt a Jacobot akarom látni, aki ilyen aranyosan mosolyog rám, akit boldoggá teszek és viszont.

A Nap hamarosan felkelt, és vele együtt az én Napom is. Huncut arckifejezéssel nézett, én pedig már tudtam, hogy valami csínytevésre készül.

Nem tévedtem, a derekam után kapott, aztán lerántott magához. Kényelmesen elhelyezkedtem a derekán, és lemosolyogtam rá.

- Álmodtál valamit? - kérdeztem tőle kíváncsian.

- Igen... - az ő mosolya egyre szélesebb és pajkosabb lett. - Veled álmodtam. Megmutassam, hogy mit?

Jobb kezével megsimogatta az arcomat, a kósza tincseket a fülem mögé tűrte. Megcsókolt, egyszerűen, ahogy férj csókolja a feleségét, aztán elhúzódott tőlem és rám mosolygott.

- Olyan jó, hogy itt vagy – mondta, aztán bevallotta, hogy szeret. „Én is szeretlek” – feleltem neki, és arra gondoltam, hogy jól tettem, hogy elhallgattam előle a Hugóval történteket.

A reggeli után átmentünk Samékhez. Tartottam a találkozástól, de Jacob megnyugtatott, hogy minden rendben lesz. A srácok mellettem vannak, ismernek engem és Sam sem tudna bántani, csak túlságosan ragaszkodik a törvényekhez. Meg kell védenie az embereket a vérszívóktól, de ha látja, hogy ártalmatlan vagyok rájuk, békén fog hagyni.

Sarah-t Emily gondjaira bíztam, én meg a fiúkkal kivonultam La Push főterére, ami csak úgy nyüzsgött az emberektől.

Felébredt bennem a szörnyeteg, szippantott a levegőből és úgy döntött, hogy éhes. De nem foglalkoztam vele. Majd kapsz enni, finom állatvért – mondtam neki csak hogy lenyugodtassam, és minden erőmet, önkontrollomat összeveszedve az emberek közé léptem.

Tudtam, hogy Sam figyel, és Jacob, Embry, Quil és a többiek is így tesznek. Készen arra, hogy megvédjék a népet... tőlem. De én nem akartam bántani őket.

Bedobtak a mély vízbe: minden embernek éreztem a szívdobbanását, a vér áramlását a finom, leheletvékony bőr alatt. Majdnem megőrültem. A torkom lángolt, nem kaptam levegőt, az agyamat ellepte a vörös köd... de még nem adtam fel. Leküzdöttem magamban a vér iránta vágyat, és kiálltam a próbát. A percek múlásával egyre könnyebben sétálgattam az emberek között. Sőt, még rájuk is mosolyogtam, amire meglepett, de őszinte mosollyal válaszoltak.

Nem tudtam, mennyi ideig kell kerülgetnem a forró kását, vagyis a csábító embertömeget, de mikor éreztem Jacob karjait a derekam körül, úgy véltem abbahagyhatom.

- Nagyon ügyes voltál – búgta a fülembe, és puszit nyomott az arcomra. - Sam kegyetlen volt veled. Más újszülöttek egy ember közelében sem bírják ki, te meg lazán sétálgatsz itt... olyan büszke vagyok rád!

Ez meghatott, kedvességét öleléssel jutalmaztam. Kíváncsian vártam Sam reakcióját.

- Látszik, hogy ártalmatlan vagy – mondta Sam faarccal, miután odalépett hozzánk.

- Ugyan már, Sam! Te komolyan elhitted, hogy Bella képes lenne bántani bárkit is? - ez Embry volt. Egy „kösz”-t tátogtam felé, mire Embry rám kacsintott.

- Egy újszülöttnél sosem lehet tudni – védekezett Sam, aztán végre megenyhült. - Sajnálom Bella, ez biztos nagyon kényelmetlen volt számodra.

- Semmi vész – nevettem, és nagyon könnyűnek éreztem magamat. Nem bántok senkit. A fiúk elfogadnak.

- Bella kiállta a próbát. Hát most tartsd be az ígéretedet, Sam! - parancsolta Jacob, egy titokzatos mosoly kíséretében. Sam kelletlenül rám nézett.

- Hogy kényelmesebben élhessetek... vámpír és farkas... úgy döntöttünk Cullenékkel, hogy megszüntetjük a köztünk lévő határvonalat. Belátom, a Cullenek nem bántanak senkit, ahogy te sem. Most már lazán közlekedhettek Forks felé, és a vámpírbarátok is meglátogathatnak titeket – Sam még egy mosolyt is erőltetett az arcára.

Hihetetlen! A határ megszűnik. Nincs több viszály a vámpírok és a farkasok között.

Bár Sam leszögezte, hogy a nomádokat – ha azok embert ölnek -, természetesen megtámadják. Ezzel én is egyet értettem.

A határt tehát megszüntetjük: holnaputánra beszéltünk meg találkozót a Cullenekkel. De nekem még van egy feladatom, amit el kell intéznem ahhoz, hogy végre minden elrendeződjön.

Beszélnem kell a szüleimmel.