Napfelkelte 2. - 16. fejezet

Sziasztok! Megjöttem az új fejezettel, ami szerintem egész hosszúra sikerült. Remélem elnyeri a tetszéseteket, és kapok pár hozzászólást!

Szép napot kívánok!

Napfelkelte 2. – 16. fejezet

(Bella)

Ahogy teltek a percek, a fájdalom tengere elborította a testemet. Hullámzott körülöttem, eltörölte a gondolataimat és szorongatta levegő után sóvárgó tüdőmet. Időnként, pár pillanatra a fejem a felszínre bukott, s ilyenkor éles képeket szívtam magamba az oxigénnel: Jacob, ahogy fölém hajol, szeme sötét a bánattól; Sarah, a szoba túlsó végében, puha arca csíkos a könnyektől; Carlisle arany szeme tele fáradsággal és küzdelemmel, s végül Edward, pillantása akár egy páncélszekrény, zárt, óvatos, ezüst az aranyban, és valami olyan mély érzéssel, amit titkolni próbál; s mégis elő-előbukkan: gyengéd részlet abból a szerelemből, amit egykor egymás iránt éreztünk. Ne haragudj – suttogta, - tarts ki; aztán a vámpír az arcomhoz hajolt, fogait a húsomba mélyesztette, s ezzel letaszított éberségem trónjáról.

Mintha felgyújtottak volna. Egyszer már átéltem ezt az érzést, de az a fájdalom semmiségnek tűnt a mostanihoz képest. Az egész testem tűzben égett, szinte éreztem az égett bőr bűzét, hallottam a húsom sercegését. S mindezekhez kegyetlen fájdalom társult.
A torkom, a nyelőcsövem szárazságtól perzselt. Ordítani akartam a fájdalmamban, de a hangszálaim is elégtek a tűzben.
Órák teltek el ebben a szenvedésben, aztán napok. Számoltam a másodperceket, s mindegyiket úgy éltem meg, mintha az utolsó lenne. Az utolsó pillanatom emberként.
Aztán, a harmadik napon nagyon aprócska hidegség kezdett felkúszni az ujjbegyembe. Alig vettem észre, koncentrálnom kellett a hűvösségre, hogy érezzem. Az idő teltével ez a kellemes hidegség egyre feljebb kúszott bennem: végig a tenyeremen, a csuklómon, az alkaromon, mígnem átjárta az egész testemet. Egyedül a torkom égett továbbra is, sőt, úgy éreztem, mintha a testem más részeiből oda kúszott volna a forróság. De nyugodtabban feküdtem. Egészen meglepődtem, mikor már nem hallottam a vér lüktetését a fülemben, a fülsikítető zajt, mely napokon át kínzott. Olyan csend volt, hogy hallottam a porszemek néma áramlását a levegőben.
És volt még egy újdonság is: nem éreztem az éltető dobogást a mellkasomban. A dübörgés, mely eddig majd’ szétvetett, most annyira hiányzott, hogy szinte fájt. De ezt az érzést már sosem élhettem át újra: a szívem örökre megállt. Halott voltam.

Nem mertem kinyitni a szemem; egyelőre más érzékszerveimmel tájékozódtam. Hallgatóztam: minden apró moccanást észleltem. Egy szoknya suhogását, majd a hűvös áramlatot, ami azt követte. Orvosi műszerek halk koppanása a fémtálcán – talán Carlisle az. Suttogások, Esme és Alice, a hangjuk rendkívül higgadt. Sokkal több árnyalatot felfedeztem beszédükben, mint korábban. Mindkettőjükében volt valami sajátosság, amit eddig nem figyeltem meg. Ezer meg ezer hang, mind csendes és finomkodó, hogy ne zavarjon engem. De mégis mindegyiket tökéletesen hallottam, mintha ordítottak volna.
De aztán egy olyan zaj következett, amit alig bírtam mozdulatlanul figyelni. Cipőtalp surrogása a padlón, majd széklábak csikorgása. A férfi – mert a súlyos léptekből egyértelműen kihallottam, hogy férfi az illető – nem ügyelt arra, hogy ne csapjon zajt. Félhangosan sóhajtott egyet, s a hajába túrt – éreztem, ahogy hajszálak végigsimították a bőrt ujjain. Az illatát a levegő hozzám szállította, s mikor belélegeztem, halott szívem összeszorult. Félelmében és furcsa izgatottságában, amit nem tudtam hova tenni.
A férfinak furcsa illata volt; kellemesnek nem nevezhető. Erős volt és rendkívül tömény, földszagú, az erdőben megbúvó vadállatokra emlékeztetett. És a forróságra, a perzselő nyári napra, egy tengerpartra, ami csak álmaimban létezett, s egy vakítóan fehér uszadékfára... Kényelmetlen szag volt, ahogy terjedt a levegőben, szinte kínzó, marta az orromat. S volt ott még valami… erős, kitartó szív, mely mintha ritmusra tenné, pumpálta a vért a testbe. A vér sós illatára a testem megfeszült, minden porcikám a bennem uralkodó éhségre koncentrált.
De mégis, az agyam egy kicsi, szinte jelentéktelen része azt szajkózta halkan, hogy nem szabad. Ez nem helyes, várnom kell a támadásra. A férfi tömény szaga ellenséges volt, mintha azért lepte volna be őt, hogy védelmezze magát… előlem. És ahogy a szomjúságot elnyomva, szaglásom segítségével igyekeztem még jobban kiismerni a férfit, megéreztem még valamit: egy nehezen kivehető, de kellemes árnyalatát a szagának. Ez tiszta, jóságos illat volt, melyekhez emlékképek társultak: meleg karok ölelése, egy ragyogó, gúnyos mosoly, és megint az a furcsa izgatottság: a pillangók a gyomromban.
Nem bírtam tovább. Kinyitottam a szemem.

Láttam Jacob arcán a reakciókat, pedig gyorsan változtak. Meglepődés. Félelem. Aggodalom. Lázas öröm.

Kereste a szavakat, ahogyan én is. Nem mert megszólalni. Félt, láttam a szemében: a pupillája parányival, de összeszűkült. Tőlem félhetett, vagy a ragadozótól, ami felettem uralkodott. Én törtem meg a csendet, bár féltem tőle, hogy a hangszálaimat valóban elveszítettem. Szerencsére nem így történt; sőt, beszédem meglehetősen csiligelőnek és kellemesnek hallatszott.

- Jacob...?

Kicsit ijesztő volt hallani a hangomat. Még számomra is dallamosnak tűnt, mintha egy kisebb zenekar csendült volna a háttérben. Jacob ajka megrándult, arca a rézszín alatt elvörösödött. A szemöldöke felcsúszott a homlokán – hogy az örömtől, a beszédemtől vagy valami mástól, arról elképzelésem sem volt. Egy másodperc töredékéig.

A következő pillanatban már nem az ágyon feküdtem, hanem a karjaiban forogtam.

- Bella, Bella! – kiáltozta, és ettől rájöttem, hogy igenis örült nekem. Beszéde rekedtesnek tűnt, és valamiért az a beteg, eltévedt gondolat jutott az eszembe, hogy Jacob borzalmasan énekelhet.
– Annyira örülök neked! Hát emlékszel rám?

Buta kérdés volt. Minden gondolatom az ő nevét sikoltotta.

- Persze, hogy emlékszem, én farkasom – mosolyogtam, s éreztem, hogyha tudnék sírni, már pityeregnék. Jake arca nedves volt, így odahajoltam, hogy ajkam érintésével letöröljem a könnyeit. Mikor a bőréhez értem, megint éreztem a szörnyeteg éhes mordulását a testemben.
- Ugh – nyögte halkan, de nem kerülte el a figyelmemet.
- Mi a baj? – aggódva kérdeztem. Ugye nem bántottam?... Nem. Még uralkodtam a szörnyeteg felett.

Jake arcán féloldalas, gunyoros vigyor ült. Eszembe jutott, hogy ő mit érezhet: egy vámpírt tart a karjaiban. Biztos büdös vagyok. Bár nekem nem esett nehezemre nem figyelni Jacob kutya-szagára. Semmiségnek tűnt.

- Jéghideg a bőröd… és édeskés. De nagyon jól esik, ahogy hozzám ér. - Utolsó mondatára ajka vonala elgyengült egy kedves mosolyba, és én megkönnyebbülten felsóhajtottam. – Annyira hiányoztál!
- Már azt hittem, undorodsz tőlem. – Osztottam meg vele aggodalmamat.
- Dehogy – rázta meg kócos fejét, s szemöldöke rosszallóan lejjebb csúszott. – Sosem tenném. Pedig igazából nagyon féltem, hogy így lesz. – Arckifejezése hirtelen félénkebbé vált, és ettől sokkal fiatalabbnak nézett ki. Óvatosan folytatta. - Sosem volt még olyan pár, mint te meg én: vámpír és vérfarkas. Nem tudtam, mire számítsak. De ez… ez meglepően jó. Több, mint jó.
- Örülök, hogy te is így érzel – mosolyodtam el, és Jacob vállára hajtottam a fejemet.

Forró ujjaival a hajamat cirógatta, és mint egy nagy gyereket, a karjaiban ringatott.
Szívesen maradtam volna így örökre – halhatatlanként már megtehettem volna -, de a szárazság a torkomban nem hagyott nyugodni. Szégyenkeztem Jake előtt, de muszáj volt szólnom, mert a fájdalom már lassan elviselhetetlenné. Kértem Jacobot, hogy tegyen le, s amint ezt megtette, szemlesütve vallottam be neki:

- Lehet, hogy kéne egy kis… vér.

Egy lélegzetvételnyi ideig (s míg a szíve egyet dobbant) csend volt, aztán leesett neki, hogy miről beszélek. Komolyan bólintott, és kézen ragadott.

- Cullenék készültek erre. A hűtőjük egy vérbank! – mosolygott, mikor ezt mondta, de inkább azért, hogy engem ne bántson meg vele. De azért láttam a szemében a viszolygást.

Kivezetett a kis szobából, amit átmenetileg műtő- és betegszobának rendeztek be, és a lépcső felé kezdett vezetni. Csodálkoztam, hogy senkivel sem találkoztunk út közben; a ház néma csendes volt, fegyelmezett és tiszta, mint mindig.

Jacob segített a lépcsőnél, mint még amikor ember voltam, és bármikor eleshettem a saját lábamban. Kedves volt tőle (bár kissé esetlen), és zavaró. Jacob tempója lassúnak tűnt.
Nem kerülte el a figyelmemet – hogy is kerülhette volna?! -, hogy mindent sokkal élesebben és színesebbnek láttam. A kalapok és a talárok, melyek a Cullenék már-már hobbiból gyűjtöttek, ezerféle színben sorakoztak a falon. Az üvegfalon túli világ még Forkshoz képest is túl zöld volt. A fa lépcsőnek, bútoroknak olyan erősen éreztem az illatát, mintha újak lennének. A porszemcsék megcsillantak a levegőben, és kaparták a torkomat, mikor belélegeztem őket.
Leértünk a földszintre, és akkor rájöttem, hogy miért volt olyan üres a lakás. A vámpírok a nappaliban gyűltek össze: Carlisle a karosszékben foglalt helyet és vaskos könyvet forgatott; Jasper és Emmett néma meccset néztek a filmben és időnként felordítottak (ilyenkor a ház élettel telt meg), Esme illatos nárciszokat rendezgetett egy üvegpohárba, míg Alice a földön ülve Rosalie szőke hajával babrált. Edward és Kira a kanapén ültek, és halkan beszélgettek.
Mindannyian felnéztek, mikor Jacobbal beléptünk a helyiségbe.

Mind a nyolc arcról mást olvastam le, és mégis ugyanazt. Már nem kőarcok voltak, sokkal inkább emberibbek, a családomhoz tartoztak. Az arany szemekből megannyi árnyalatot véltem kiolvasni, és észrevettem azt, amit emberként nem láthattam: azt a merevséget, ami a testükben volt. Nem kell mocorogniuk ülés közben, vagy súlypontot változtatniuk, mert nem gémberedtek el a végtagjaik. Évezredekig képesek lettek volna így maradni, mint egy abszurd, élő szoborcsoport.
Mindannyian áhítattal néztek rám – de ezt a fajta áhítatot nem tudtam hova tenni.

- Csodálatos vagy – mosolyodott el elsőként Esme, és Alice máris kontrázott:
- Keresni kéne neked valami igazán dögös ruhát. Ne haragudj, de ebben borzalmasan festesz – szólta le öltözékemet, amit emberi korszakomból származó vér tarkított.
- Örülünk neked – mondta kedvesen Edward, és bár nagyon jól estek a dicsérő szavak – bár nem tudtam, miért kell annyira dicsérni valószínűleg pocsék kinézetemet -, mégis Carlisle kérdésének örültem legjobban:
- Nem vagy szomjas?

Örömmel vágtam rá az igent. Jacob megszorította a kezemet, és Carlisle vezetésével a konyhába mentünk.
Jake-nek igaza volt: Cullenék hűtője teli volt flaskákkal, melyek vörös folyadékot tartalmaztak. Vért.

- Állatvér – nyugtatott meg Carlisle, és egy üveget a kezembe nyomott. – Nem olyan jó, mint az embervér, és kicsit le is gyengülsz tőle, de ez a „vegetáriánus életmód” része. Hamar belejössz majd a vadászatba is.
- Köszönöm – mosolyogtam hálásan, és mohón belekortyoltam a vérbe. Egyszerre volt sós és keserű, és édes, mint a nektár. Míg végigfolyt a torkomon, hűsítette azt és a nyelőcsövemet, de amint kiürült a palack, a lángolás visszatért, és a szörnyeteg dühösen felordított.
- Mégis… mennyi vért kell innom, hogy a szomjúságom elmúljon? – kérdeztem óvatosan, és a második üveg után nyúltam. Carlisle kissé szomorkásan elmosolyodott.
- Igazán sosem fog elmúlni. Idővel jobb lesz, és talán az embervér ki is oltaná – bár vélhetőleg inkább csak függőséget okozna -, de hozzá fogsz szokni.

Pár liter vér gyors elpusztítása után tényleg jobban éreztem magam. Jacob türelmesen kivárta, míg „étkeztem”, de közben elfordult. Sajnáltam szegényt, és elhatároztam magamban, hogy ettől a látványtól a jövőben kímélni fogom.
Nagyon furcsa lesz, hogy többé nem kell szilárd ételt ennem – döbbentem rá. Nem lesznek (illetve már nincsenek) emberi szükségleteim, nem kell többet aludnom, egyáltalán, alig kell bármit is tennem ahhoz, hogy éljek. Hát valóban csak a vadászat lesz az életem?
Az nem lehet. Hiszen ott van Sarah.

- Hol van Sarah? – fordultam Jacobhoz. Lelkiismeret-furdalást éreztem, hogy még csak nem is érdeklődtem a lányom felől. Milyen anya vagyok én?
Rossz.
- Emilyéknél – mosolygott megkönnyebbülten a férfi (nyilván attól könnyebbült meg, hogy abbahagytam a vérivást), és a karjait a derekam köré fonta.

Carlisle visszavonult a többiekhez, így fel tudtam tenni azt a kérdést, ami már egy ideje megfogant bennem.

- Szerinted lehetek még úgy a családunk része, mint korábban? – a hangom teli volt aggodalommal. Reméltem, hogy Jake érti a kérdésemet, és igennel válaszol, habár erre kicsi volt az esély. Sarah talán nem fog édesanyjaként tekinteni rám. Hiszen csak egy gyerek, aki belekerült ebbe a borzalmas, nehéz világba.

Jacob komolyan vette a kérdésemet, és kellett neki egy kis idő, míg átgondolta. Aztán így felelt:

- Nem lesz könnyű, de megbirkózunk vele. Sarah okos lány, és el fog téged fogadni így is. Nagyon, nagyon hiányzol neki. Sokat sírt – Jacob halkan sóhajtott, nekem pedig összeszorult a szívem. – És hogy velünk mi lesz? Részemről semmi sem változott. Annyira önmagad vagy!
- Látta már magát egyáltalán?! – Alice hangja élesen csattant a hátam mögül. Mindketten összerezzentünk, pedig hallottuk a finom lépteket.
- Még nem volt rá idő – forgatta a szemeit Jake, és mosolyognom kellett azon, hogy ilyen ideges lett Alice divat- és szépségmániájától.
- Hát, lássuk a vámpírt!

A manószerű vámpírlány elvigyorodott (még a mosolya is manós volt!), és kézen ragadott. Az ő tempója már sokkal jobban tetszett nekem. Egy szempillantás alatt felértünk az emeletre, egy tágas, lila színű hálószobába. A falakon képek árulkodtak arról, hogy ez Alice és Jasper szobája.
Már-már fogadott nővérem a sarokban álló hatalmas, arany szegélyű tükörhöz vezetett, és rám parancsolt, hogy nézzek bele. Sóhajtottam, és nem tudtam, mire számítsak.
A fiatal nő a tükörben döbbenetesen nézett ki.
Alacsony volt, de arányai tökéletesek, csípője kissé széles, a bőre tejfehér. Hosszú, sötét haja a háta közepéig ért, a végén enyhe hullámokba rendeződött. Karján finom sebhelyek „díszelegtek”, alig feltűnően, de vámpírszemnek láthatóan. És a szemei… olyan dühösen és karmazsinvörösen fúródtak az enyémekbe, hogy megijedten a látványtól.
A lány vonásaiban felismertem magamat, de hihetetlennek tűnt, hogy ez a hideg szépség én lennék.
Alice sugárzó arccal várta a véleményemet; Jacob inkább csendesen, visszahúzódva figyelt.

- Ez… a szemei… - egyszerűen nem tudtam, mit mondjak. Rettenetesen féltem, hogy ezzel a rideg arccal kell élnem. A szüleim, ember- és farkasbarátaim, Jacob és Sarah többé nem tekintenek engem Bellának, csak valami félresikerült (habár tagathatlanul szépséges) utánzatnak.
- Jobb lesz – nyugtatott türelmetlenül Alice. – Az állatvértől aranyszínűre változik. De én inkább az öltözéked miatt aggódnék. Ez a póló valami förtelmesen unalmas! Sürgősen kell neked valami izgalmasabb darab!

Nem tudtam, hogyan bújjak ki Alice irányítása alól úgy, hogy közben ne bántsam meg a lányt. Annyira lelkes volt!

- Ne haragudj, Alice… - kezdtem, és megköszörültem a torkomat. – Nagyon szeretném látni Saraht. Az öltöztetősdit nem tehetnénk át egy másik napra?
- De, persze – a lány kicsit csalódottnak tűnt, de látszólag megértett.

Segítségkérően Jacobra néztem, és ő azonnal vette a lapot. Visszamentünk a Cullenékhez, és rajtam volt a sor, hogy köszönetet mondjak nekik, amiért megmentették az életemet.

- Köszönök mindent – fordultam hálásan Edward és Carlisle irányába. – Nem tudom, hogyan tudnám ezt a sok jót visszaadni.
- Ugyan, Bella – legyintett Carlisle feszengve, és elmosolyodott. – A fő az, hogy most már minden rendben van.
- Igen – bólintottam, és a gyomrom az izgalomtól egy gombócba ugrott. – Már csak Sarahnak kell megbékélnie ezzel – mutattam magamra.
- Ne várassuk tovább őt – súgta Jake a fülembe, én pedig helyeseltem.

Elbúcsúztunk Cullenéktől, és kiléptünk a teraszra. Úgy döntöttünk, most már egyszerűbb lesz, ha futunk. Végülis olyan erős és gyors vagyok, mint még soha.
Jacob egy gyors csókot nyomott az ajkamra, mielőtt elindultunk volna.

- Ne félj, Bells. Carlisle is megmondta: most már minden rendben van.
- Igen – erőltettem egy mosolyt az arcomra, és a lányunkra gondoltam.