Napfelkelte 2. - 15. fejezet

Napfelkelte 2. - 15. fejezet

A vékony aranykarika könnyedén csúszott fel-s-alá a bal kezem gyűrűsujján. Miközben elmerengve néztem a jeggyűrűt, amit nem is olyan sok éve Bella húzott fel az ujjamra, rebegve az „Igen”-t, egy könnycsepp buggyant ki a szememből, s az arcomon végigfolyva meg-megcsillanó nyomot hagyott maga után.

Egy hideg kéz szorította meg a vállamat, s együttérzően beletúrt a hajamba. A gyengéd érintésből egyértelműen arra következtettem, hogy egy nő simogat vigasztalóan.

- Hozzak valamit, Jacob? - kérdezte ezüstös csengettyűhangján Esme. Semmi „Sajnálom, Jacob!”, vagy „Minden rendben lesz, Jacob!” - nem. Csak egy egyszerű kérdés a szükségleteim hogyléte felől. Ez valamiért megnyugtatott.

Legalább nem azért jött, hogy bejelentse Bella halálát.

Felnéztem a szív alakú arcra, melyben kedvesen ragyogott az arany szempár, és megráztam a fejemet.

- Nem, köszönöm. Nem kérek semmit.

Esme annyiban hagyta a dolgot egy bólintással.

- Ha kell valami, a szobámban keress. Egy új ház alaprajzán dolgozom, és nagyon tetszik ez a projekt. A megrendelők egy kis romantikus erdei házat szeretnének, a telkükön ráadásul még egy patakocska is található! Te is tudod, hogy a faházak terén mennyire otthon vagyok – kacsintott Esme.

Lenyűgözött, hogy a vámpírnő milyen lelkesedéssel beszélt a munkájáról, mikor pár helyiséggel arrébb a barátja, a feleségem haldoklott. Lenyűgözött, mert annyira szenvedélyes volt és annyira könnyedén próbálta elterelni a gondolatait a tragikus jövőről, aminek bekövetkezésében majdnem olyan biztos voltam, mint ahogy ott ültem a kövön.

- Meg...megnézhetem a terveket? - kérdeztem bizonytalanul. Reméltem, hogy lelkesedéséből csak egy csipetnyit elkaphatok, de közben féltem, hogy lemaradok Bella utolsó perceiről.
- Persze – mosolygott Esme boldogan, és felém nyújtotta a karját.

Alapvetően komikus helyzet, ha egy vérszívó és egy vérfarkas kezet fognak, de ebben a helyzetben, a gyengéd, nőies Cullennel ez természetesnek tűnt. Egy pillanatnyi habozás után tehát tenyeremet Esméébe csúsztattam.

Hideg volt – mintha jeget szorítottam volna! - és közelebb kerülve a vámpírnőhöz a bűzét is jobban éreztem. Csípős, émelyítő illat, mintha tömjénes hordóba dugták volna a fejem. De azért vigasztaló volt az érintése.

- Ne haragudj – szólt csendesen Esme, óvatos, bocsánatkérő mosollyal. Megráztam a fejemet, és próbáltam viszonozni a mosolyt.
- Semmi gond. Gondolom, neked sem könnyű.

A vámpírnő mosolya melegebb lett, és gyengéden terelni kezdett a lépcső felé. A második emeleten beléptünk egy világos, kínosan tiszta szobába. Szinte vétek volt rálépni a cipőmmel a krémszínű szőnyegre. Esme azonban tovább húzott befelé, időt sem hagyva rá, hogy mezítláb lehessek, és lenyomott az aranyszínű takaróval fedett franciaágyra. Mielőtt feleszmélhettem volna, már az íróasztalánál állt, s felkapott egy nagyméretű papírlapot.

Odalépett az ágyhoz, és leült mellém. A papirost az ölembe fektette, majd magyarázni kezdte a finom vonalakat.

- Látod, itt a patak – mutatott egy hullámos vonalra, ami a lap jobb felső szélénél helyezkedett el. Mellette egy nagyobb téglalap volt felskiccelve, rajta gyöngybetűkkel a felirat: hálószoba. Aztán számok (itt erősebben nyomodott a grafit a papírhoz, Esme valószínűleg többször átjavította), területszámítás, és benne kisebb négyzetek, formák, mint ágy, íróasztal, szekrény. - Tudod, azt akartam, hogy világos legyen a hálószoba, ezért nagy ablakokat terveztem az északi oldalra. Ilyen a mi szobánk is Carlisle-al, ugye milyen gyönyörű?

Esme révedezve nézett valahova, de lelki szemei előtt olyan kép jelent meg, amit én nem láthattam. Pillanatnyi álmodozás után a vámpírnő folytatta a magyarázkodást, a ház leírását, a terveit. Miután végzett, és hirtelen elbizonytalanodva rám nézett, kimondtam őszinte véleményemet:

- Ez gyönyörű, Esme.

Mert valóban gyönyörű munkát végzett.

Esme boldogan rám nevetett, és váratlanul megölelt. Rövid karjai nem érték át a mellkasomat. Ahogy rám borult, haja az arcomba csapódott, tömény illata elkábított.

Ügyetlenül átöleltem hűvös testét, majd eltoltam magamtól. Esme zavarában kisimította a haját az arcából, a tervezetet felcsavarta, és letette az asztalra. Nem nézett rám.

- Köszönöm, Jacob. Nagyon... nagyon értékelem, hogy meghallgattál.
- Szívesen tettem.
- Tudom. És... Jacob... - Esme megfordult, hirtelen szánalom öntötte el topáz szemeit. - Tudom, hogy azért is tetted, hogy addig se kelljen Bellára várnod... várnod, hogy...

Nem fejezte be a mondatát. Helyette azt mondta:

- Jacob, szerintem most menj le hozzá.
- Szerinted meg fog halni? - bukott ki belőlem a kérdés, és a könnyek már folytak is a szemeimből. Sírtam, mert nem akartam hallani a választ. Mert már tudtam a választ.
- Ugye... ugye te is azért temetkezel a munkádba? Mert nem akarod végignézni Bella szenvedését? - a hangom el-elcsuklott, rázkódtam a zokogástól.

Esme kinézett a szobájuk üvegfalán, és arra gondoltam, hogy milyen jó neki, amiért elrejtheti a könnyeit. Aztán arra, hogy milyen rossz, hogy mindig ilyen szoborszerű, és nem tudja kifejezni az érzelmeit.

Aztán már nem voltam ott. Szinte berontottam a kis földszinti szobába, ami átmenetileg vizsgáló és betegszoba volt, és egyenesen a kórházi ágyhoz rohantam. Nem törődtem Edwarddal, Carlisle-al és Rosalie-val, akik sorfalként körbeállták Bellát, félrelöktem őket, csak a feleségem érdekelt. Kezeimbe vettem betegesen sovány arcát, s mire feleszmélt, tenyerem már a mellkasára csúszott, kétségbeesetten vártam, számoltam szívének dobbanásait.

Bella gyönyörű szemei megteltek élettel, mikor rám néztek. Esmének igaza volt: szüksége volt rám.

- Jacob, menj ki – szólt rám halkan Carlisle, de Bella sietve, reszelős hangon rávágta:
- Ne! Maradj még! Úgy hiányoztál – vallotta be, de ezt olyan suttogva, hogy szinte szájról kellett olvasnom. Hűvös ujjai letörölték a könnyeket az arcomról. Most nem volt láza.
- Bella elmosolyodott, még haldokolva is gyönyörűen. - Hol jártál?
- Esménél – mondtam neki. - Egy erdei ház alaprajzán dolgozik, azt mutatta meg. Nagyon... nagyon szép lesz.
- Esme csodálatos építész – mosolygott Bella. - De azért haragszom rá, mert elrabolt téged tőlem.

Elrabolta az utolsó közös perceinket? - javítottam ki feleségemet magamban.

- Már itt vagyok – suttogtam, és egy csókot nyomtam a homlokára. Bella, már amennyire tudott, felmordult.
- Ne a homlokomat csókold! Az olyan, mintha búcsúzkodnánk. - És felém nyújtotta az arcát. Készségesen hozzáérintettem ajkaimat az övéhez, de közben a szívem szakadt meg.

Mintha búcsúzkodnánk.

Carlisle hűvös keze érintette a vállamat.

- Jacob! - szólt rám halk, figyelmeztető hangon. - Kérlek, menj ki.
- Itt fekszik a feleségem, haldoklik, nem me...
- Beszélni szeretnék veled Belláról – vágott a szavamba az orvos, majd megmarkolta a vállamat – sosem szorított ilyen erősen -, és kitaszított a folyosóra.

Becsukta az átmeneti vizsgáló ajtaját, és aranyszínű szemeit az enyémekbe fúrta.

- Oké, azt akarod mondani, hogy Bella menthetetlen? Hogy percei vannak hátra? Hát erre már rájöttem – remegtem az indulattól, de igyekeztem csendes maradni. De tudtam, hogy a házban lévő összes vámpír hallja, amit mondok, legyen a ház túlsó végében is. - És belenyugodtam – a hazugság égette a nyelvemet, de nem érdekelt. Végül is... végül is egyszer majd tényleg belenyugszok. Vagy nem, de azzal ráérek később foglalkozni. - Tudod, mit szeretnék? Bellával lenni az utolsó perceiben. Szóval, ha megbocsátasz...
- Bella nem menthetetlen. - Carlisle hangja halk volt és fegyelmezett, de remény bujkált benne.

Elfelejtettem levegőt venni.

- Mi... van... van gyógymód?
- Rád... illetve a kapcsolatotokra nézve nem éppen a legelőnyösebb, de igen, van. A helyzet a következő: Bella megfertőződött vámpír- és vérfarkasméreggel. Alapvetően hogyan reagálnak ezek az anyagok egymásra? Elpusztítják egymást. Kis mértékben azonban épp az ellenkező hatást érik el: nem változtatják át teljesen az embert, így csak félig lesz vámpír és félig vérfarkas – és egy elhanyagolható részben megőriz valamit emberi mivoltából. Ezáltal a hibrid a legtöbb természetfeletti erővel rendelkező lény. De mi történik, ha egy teljes farkasember teherbe ejti a hibridet? - Carlisle a szemembe nézett. - Sarah teljes alakváltó lett, nem félig vámpír-félig farkas. Bella, mikor várandós volt vele, szimbiózisban éltek – kölcsönösön adtak egymásnak. Tehát – mutatott rá a lényegre az orvos -, nem csak te és Bella adtatok természetfeletti képességet Sarahnak: Sarah is adott az anyjának az farkasok képességéből.

Szédült velem a világ.

- Vagyis... vagyis igazából miattam fekszik most Bella azon az ágyon? - fejemmel a szoba felé böktem. - Én tettem ezt vele. Ha én normális lennék – és erősen megnyomtam a „normális” szót -, Bellának se kéne meghalnia.
- Nem is kell – csitított szelíden Carlisle. - Nem te tehetsz róla. Csak arra akartam rámutatni, hogy Bella szervezetének most nagyobb részében farkasvér csordogál. És tudod: ha valamelyik fél erősebb, az megöli a másikat. Bella ezért haldoklik.

Próbáltam megemészteni a szavait. Végül kiböktem, amire rájöttem:

- Vagyis ez a kapocs.
- Lényegében – bólintott Carlisle. - Nem is igazán kapocs. Csak egy szál, ami összeköt téged Bellával.
- De ha ez a szál köztem és Bella között van, miért lett Sarah rosszul? Miért érezték Bellával sokszor ugyanazt?
- Az együttélés és az anyai szeretet nem múlik el nyomtalanul – sóhajtott Carlisle, de azért mosolygott. - Ne aggódj, Jacob. Most már minden rendben lesz. Ha ezt megtesszük, mindenféle fizikai kapocs megszűnik: közted, Bella és Sarah között.

Mély levegőt vettem.

- És mit kell ehhez tennünk?

Carlisle habozott, mikor hirtelen megdermedt. Én is hallottam, pontosabb nem hallottam: az eddig elgyötört, de azért elég erős szívdobogás megszűnt. Csak az én szívemet hallottam, ahogy egyre szaporábban vágtázik a mellkasomban, mintha ki akarna törni onnan.

- BELLA! - ordítottam, és Carlisle-al már a kis szobában álltunk. Edward széttépte Bella blúzát, és száját a szíve fölé helyezte.

Már majdnem rávetettem magamat a vámpírra, mikor megértettem, hogy mit csinál. Bellának át kell változnia – vámpírrá.

Bella meghalt. Mind erre vártak: hogy a szíve elhallgasson, a farkas legyőzze őt, hogy aztán a vámpír megadja a kegyelemdöfést. Hogy Bella örökké ebben a fagyott, halott testben éljen, erősen, sérthetetlenül, vérre sóvárogva – de feltámasztva.

Az ajtóban állva néztem, ahogy Edward újra és újra belemélyesztette mérgezett fogait halott feleségem testébe, és arra gondoltam, hogy erről én tehetek. Aztán arra gondoltam: mi lesz vele, velünk ezután? Emlékezni fog rám? Sarahra? Valaha is átölelhetem még, vagy csak egy kutya leszek számára – ahogy most már alakváltó lányunk is -, akitől undorodva elhúzódik? Én undorodni fogok tőle? Szeretni fog-e még? Szeretni fogom-e? Megöl, vagy én ölöm meg? Végez Sarahval, vagy ő nem tud uralkodni magán? Mi lesz a családunkkal, a lányunkkal, Billyvel, Charlie-ékkal? Mi lesz velünk, mi lesz Bellával és Jacobbal?

Az ajtóban állva néztem, ahogy Edward lassan elhajol Bellától, és sóvárogva-fulladozva, talán sírva azért imádkoztam, hogy Bella szíve még egyszer feldobogjon, s aztán hallgasson el örökre.