1. fejezet

Sziasztok! Na, itt is az 1. fejezet :)
Hogy miért "dolgozik" Jake olyan sokat? Egyrészt Sam mániája a járőrözés, még akkor is, ha nincs veszély (bocsi, nem bírom Sam-et :D), Cullenék miatt nem tudnak leállni az átváltozással, és igen, újabb vámpírok is vannak, de ezekről a későbbi fejezetekben esik majd szó.
Ez a fejezet ugyan elég egyszerűnek tűnik, de van egy olyan jelenet benne, ami el fogja indítani az egész történetet. Persze nem árulom el, hogy ez melyik jelenet, majd később kiderül.
Amúgy, így a végén megjegyzem, hogy nagyon szeretem Jake és Sarah kapcsolatát :) Jacobot mindig fiatal, de gondos szülőnek képzeltem el, ja, és fiús apának képtelen vagyok elképzelni, nem tudom, miért (talán Nessie miatt?). Remélem tetszeni fog! :) Jó olvasást, szép estét.

1. fejezet

Jacob szemszöge

Nem kellemes arra ébredni, hogy az ember fejét párnával csapkodják. Én már csak tudom, ugyanis minden reggel ez az ébresztőm.

- Apu, kelj fel! - vágott hozzám egy párnát a lányom, Sarah. Négy éves múlt, de már folyékonyan beszélt, és nagyon aktív volt. És persze makacs, mint az anyja.

- Mindjárt, kicsim – motyogtam és átfordultam a másik oldalamra.

- De havazik! - jelentette be örömteli hangon. Imádta a havat, ahogyan én is.

- Akkor irány hóembert építeni – mosolyogtam a lányomra, és felültem az ágyban.

Ő – mint aki jól végezte a dolgát -, elégedetten elvigyorodott, és elindult felöltözni. Még ő is pizsamában volt (mint minden normális ember így hajnaltájt).

Felálltam, és a szekrényből elővettem egy fekete pólót; bár még az is felesleges volt, mert magas testhőmérsékletemnek hála a mínuszokban is jól éreztem magam felső nélkül.

Kimentem a konyhába, ahol Bella már a tűzhely körül ténykedett. Üres gyomrom megkordult, ahogy megéreztem a reggeli illatát.

- Ki éhes? - nevetett a feleségem. Odaléptem mögé, és átöleltem.

- Jó reggelt. Ilyen korán ébren vagy?

- Ez csak neked korán – mosolygott Bella, de valahogy nem akart a szemembe nézni. Persze így is észrevettem.

- Te sírtál? - kérdeztem aggódva. - Mi a baj?

- Nem... nem sírtam. Nincs semmi baj. - Kicsúszott a kezeim közül, és a kész reggelit két tányérra merte.

Tudtam, hogy hazudik, jól ismertem. De nem kérdezhettem rá, hogy mi bántja, mert ekkor Sarah rontott be a konyhába. Már a kesztyűje is rajta volt.

- Hé, előbb reggelizünk – mutatott Bella a konyhaasztalra, és lehúzta a sapkát Sarah fejéről.

- Nem vagyok éhes – tiltakozott a lányunk, de mikor anyja a kezébe nyomta a reggelivel megrakott tányért, nem ellenkezett többet. Szófogadóan leült az asztalhoz, és enni kezdett.

Én azonban nem tudtam lenyelni egy falatot sem.

- Te is egyél, fiam – mosolygott rám Bella.

- Most nem, anyu – feleltem, és a szemébe néztem. Sóhajtott, és a fejét a rázta, mintha ő lenne a szülő.

- Kész vagyok, mehetünk – állt fel pár perccel később az asztaltól Sarah, és a kezemet fogva húzni kezdett az ajtó felé.

- Mindjárt megyek. Addig várj kint – kértem. Miután kiment a konyhából, Bella felé fordultam.

- Bella, tudom, hogy történt valami. Megbántottalak?

- Nem, ez... ez hülyeség – vont vállat Bella. - Nem érdekes.

- Tudni akarom – most már én beszéltem olyan hangon, mintha az apja lennék.

- Hát, csak... tudod... - habozott, aztán ömleni kezdtek belőle a szavak. - Mostanában annyit vagy távol, hogy már mindenfélére gondoltam, hogy nem szeretsz, és félek, hogy el fogsz hagyni... tegnap is, egész éjjel vártam rád, mert, mert évfordulónk volt és elfelejtetted! Mert nincs egy olyan nap, hogy ne a rohadt vámpírokon járna az eszed! - a hangja elcsuklott, és Bella sírásban tört ki.

Átöleltem, és erősen magamhoz szorítottam. Forró könnyei eláztatták a vállamat.

- Hé – simítottam végig a hátán. - Butus Bella. Szeretlek, és soha nem hagynálak el.

- A bevésődés csak egy dolog. Attól még szerethetsz mást – szipogta.

- Ez nem a bevésődés miatt van – öleltem szorosabban. - Én már előtte is szerettelek, emlékszel? Eltörted a kezed, mikor először megcsókoltalak – nevettem el magam, és ő elmosolyodott egy kicsit. - Ez tetszett meg benned legelőször. Olyan makacs voltál, a magad feje után mentél mindig. Igaz, ez semmit sem változott. – Bella szemei megteltek könnyel. Fáj az igazság? De azért folytattam. - Szeretem, ahogy megpofozol este, mikor horkolok. Szeretem, ha lehúzod rólam a takarót – mondjuk ez nem számít, a tied lehet. Szeretem, ha néha rám borítod a kávét reggelente. Szeretem, ha néha odaégeted a kaját – mondjuk mert elvonom a figyelmed. Szeretem, ha a fehér ruháimat rózsaszínre mosod. Szeretem, ha... ragozzam?

- Ennyi elég lesz – nevetett Bella, és szorosan átölelt.

- Szeretlek – vallottam be, és megcsókoltam a feleségemet. Úgy tűnt, megbocsátott.

Egy fáradt sóhajtás hallatszott mellőlünk.

- Ez undorító – húzta el a száját Sarah, Bellával pedig elnevettük magunkat.

- Ha szerinted ez undorító... akkor menjünk hóembert építeni! - javasoltam.

- Végre egy okos ötlet! - vágta rá a lányom.

Bella felé fordultam.

- Velünk tart, hölgyem?

- Miért ne? - egyezett bele a feleségem. Hagyta, hogy az ebéd a tűzhelyen főjön tovább, majd megfogtuk Sarah kezét, és kimentünk az udvarra.

Az udvaron már térdig ért a hó. Bella, köszönhetően a farkas-vámpírvérnek, hozzám hasonlóan jól érezte magát egy pólóban. Egyedül Sarahnak kellett rendesen felöltöznie, de az ő testhőmérséklete is 38 fok volt normális esetben.

Felépítettünk egy kicsi Sarah-hóembert, aztán egy nagyobb Bella-hasonmást, végül a legnagyobb hóembert, aki engem akart ábrázolni.

- Milyen jóképű vagyok – jegyeztem meg. Sarah és Bella csak nevettek rajtam.

Hirtelen ötlettől vezérelve titokban két hógolyót gyúrtam, és a megfelelő időpontban megcéloztam velük a lányokat. Ezzel kezdetét vette a nagy Black hócsata. Hiába fűztem a lányomat, hogy legyen az én csapatomban, és támadjuk közösen Bellát, ki érti miért, de az anyjával tartott. Szégyen bevallanom, de vesztettem.

Olyan jól szórakoztunk, hogy későig kint maradtunk, és már olyan sötét volt, hogy Bellával sem láttunk rendesen. Ideje volt bemenni.

- Hé, holnap karácsony! - kaptam észbe. Bellának igaza volt: túlságosan lefoglalták a gondolataimat a vámpírok. Még jó, hogy a nejem ajándékát még régebben „megvettem”.

- Jó reggelt – gúnyolódott kedvesem.

- Jaj, apu! Ha elfelejtetted, hogy karácsony lesz holnap, akkor nekem sem vettél semmit – aggódott Sarah. Bár az ajándékát már megvettük Bellával, úgy döntöttem, megtréfálom egy kicsit a kislányt.

- Hát, előfordulhat... - de miután láttam, hogy a sírás kerülgeti, gyorsan megnyugtattam. - Ne izgulj, csak várd ki a holnapot.

- Az hosszú idő – nézett rám durcásan, az anyjától örökölt arckifejezéssel.

- Épp ezért menj, fürödj meg, aztán aludj! - javasolta Bella.

Sarah kivételesen hallgatott rá. Amint kettesben maradtunk Bellával, magamhoz húztam.

- Tudom, hogy várnom kéne holnapig... - kezdtem bele a mondandómba, de feleségem a szavamba vágott.

- Akkor várj.

- De nem tudok – vallottam be, és elmosolyodtam. - Bella... tudom, hogy mostanában nem voltunk sokat együtt...

- Ezt már megbeszéltük délelőtt.

- Hiányzol. Épp ezért – meg úgyis évfordulónk meg karácsony van -, van egy kis meglepetésem számodra.

- Féljek? - nevetett Bella.

- Nem kell – húztam el a számat. - Szeretném, ha elutaznánk. Csak mi ketten.

Bella csodálkozva nézett rám.
- De hát nem utaztunk kettesben a nászutunk óta!

- Pont ezért – vontam vállat. - Sarah addig a szüleidnél lesz.

- És hova mennénk?

- Az titok – mosolyogtam rá.

Felsóhajtott.

- Honnan tudjam, hogy milyen ruhákat kell bepakolnom? És egyáltalán hány napra megyünk?

- Egy hétre. És egy fürdőruha elég lesz.

Mielőtt újabb kérdéseket tehetett volna fel, ajkaimat az övére nyomtam.

- Tényleg nagyon hiányoztál – suttogtam a fülébe, és magamhoz öleltem.