2. fejezet

Sziasztok! Meghoztam a második fejezetet, ami hosszúra sikeredett - ahogy ígértem. :) Remélem tetszik, és mielőtt elfelejtem: kommenteket várok! Jó olvasást kívánok.

2. fejezet

Egy jéghideg kéz simított végig a vállamon.

Mintha áramütés ért volna, felugrottam a nedves földről, és szembefordultam az előttem álló gyönyörű férfival. Hófehér bőre szinte vakított a sötétségben, bronz fürtjei az ég felé meredeztek, s arany szemei fáradtan és végtelen szomorúsággal néztek rám. Elvette a kezét a vállamról, és halkan felsóhajtott.

Gombócot éreztem a torkomban, nem bírtam megszólalni. Pár percig csak meredtünk egymásra, végül ő törte meg a csendet.

• Nem haragszok rád, Bella. Tudod jól, hogy nekem a te boldogságod a legfontosabb – mondta őszintén Edward, s mélyen a szemembe nézett. Jósága meghatott, friss könnyek szöktek a szemembe.

Annyi kérdés ötlött fel bennem, hogy most az egyszer komolyan bántam, hogy Edward nem tud olvasni a gondolataimban.

• Utálnod kéne, mélységesen. Még csak nem is szóltam... Elmentem. Miért jöttél hát mégis utánam? - néztem rá bűnbánó arccal. Annyi jót tett velem, egyáltalán nem ezt érdemli... Szörnyű alak vagyok. A legszörnyűbb az egész világon. Folyton csak gyötröm...

• Mert megígértem, hogy vigyázni fogok rád. Hát hagyjam, hogy az erdő mélyén kuporogj? - mosolygott rám, de a mosolyában volt valami kemény és ellenséges. - Nem haragszok rád, Bella, kicsit sem. És Jacobra sem. Teljesen megértelek, mindkettőtöket. És remélem, nagyon boldogok lesztek egymás mellett.

• Ne! Ne legyél ilyen kedves hozzám! Én nem ezt érdemlem! Azt akarom, hogy utálj – kérleltem, sőt parancsoltam neki harciasan.

Hogy lehet még ilyenkor is ilyen... jó? Hogy a kutyának, akit annyira utált, boldog életet kívánjon... velem. Hogy még ilyenkor is, mikor se szó, se beszéd hátat fordítottam neki, én vagyok neki az első... Rettenetes vagyok.

• Nem tudnálak utálni téged, Bella. Soha – rázta a fejét Edward. - Megértem, hogy Jacobot szereted jobban. Nem tagadom, hogy nem fáj... De nem fogok a boldogságod és a teljes életed útjába állni.

• Ne, ne mondj ilyeneket... - zokogtam, és a tenyerembe rejtettem az arcomat. A könnyek lefolytak az ujjaimon, és a földre csöpögtek. Nem bírtam elviselni, hogy még ilyenkor is leküzdi a fájdalmát, hogy kedves legyen velem.

• Ne sírj, Bella, kérlek – hallottam Edward kétségbeesett hangját.

• Nem akartalak bántani, egy percre sem – szipogtam, és Edwardra emeltem a pillantásom. - De az esküvőt, azt nem... azt nem akartam. Edward, én... nem tudok Jake nélkül élni. Annyira szeretem...- ismét meglódultak azok a buta könnyeim. - De azt sem tudom, hol van... meg akartam keresni... de talán már soha nem fogom látni. És te meg idejöttél, és ennyire jólelkű vagy velem, nem is érdemlem meg – dobtam a karjaimat az ég felé, és leestem a földre. Önző vagyok, és most is csak bőgök, mint egy gyerek.

Edward letérdelt mellém, és hűvös ujjaival végigsimított az arcomon.

• Most ez akármennyire is hihetetlenül is hangzik, van... értelmes magyarázat a szerelmen kívül a viselkedésedre – mosolygott rám kedvesen. - De ezt majd Jacob elmondja.

• Jacob nem jön vissza – ráztam a fejem, és Edward ujjaiba kulcsoltam az enyémeket.

• Egészen biztos vagyok benne, hogy vissza fog jönni – mondta határozottan Edward, és felhúzott a földről. - De most gyere, visszaviszlek Billyhez. Itt nem maradhatsz.

• Hagyj magamra – nyöszörögtem.

• Ne beszélj butaságokat, Bella.

Nem volt erőm ellenkezni. Felkapott a hátára, és egy másodpercen belül már úgy éreztem, repülök. Behunytam a szemem; időközben fel sem tűnt, hogy mennyire elfáradtam. Bár Edward közelsége nagyon jót tett nekem, más karok ölelésére vágytam... arra a forró ölelésre, amit talán már soha nem fogok megkapni.

Egy kérdés ötlött az agyamba, amitől egy percig minden más bajomról megfeledkeztem.

• Hogyan kereshettél meg az erdőben? Az nem a farkasok területe? - ráncoltam a homlokom.

• Időközben átlépted a határt. Az már a mi területünk volt – magyarázta Edward és lehalkította a hangját. - De most elviszlek La Pushba. Nem támadhatnak meg.

Bólintottam, és nagyon szomorú voltam. Így aztán várhattam volna Jacobot, ha közben Cullenék felén bóklásztam...

Hamar elértünk La Pushba. Edward lassított, és Blackék háza felé vitt. Mikor odaértünk, letett a talpamra, és még egyszer megsimította az arcomat hűvös kézfejével.

• Ne aggódj, Bella – mosolygott rám utoljára azzal a csibészes mosolyával, amit annyira szerettem, majd hátat fordított nekem, és egy pillanat múlva eltűnt.

Leültem Blackék lépcsőjére, és fejemet a térdemen pihentettem. Nem tudom, mennyi ideig ültem ott. Edward igazságtalan kedvessége... és mi lehet az az „értelmes magyarázat”? És Jacob most merre járhat? Vajon tudja, hogy rá gondolok, és mennyire szeretem? Honnan is tudhatná...

• Bella – szólított meg egy mély férfihang a hátam mögött. Észre sem vettem, hogy Billy időközben kijött a házból.

• Billy... - motyogtam.

• Hát te meg merre jártál? Gyere be – ütögette meg gyengéden a hátamat, és a ház felé intett.

• Nem... haza kell mennem... - ellenkeztem erőtlenül.

• Bella! Maradj. Jacob is ezt kérné tőled.

Fáradtan bólintottam, felálltam és beléptem a kicsi házba. Billy a kerekesszékével követett.

• Aludhatnál Jacob szobájában – tanácsolta, és ez tetszett.

Jacob szobája, Jacob dolgai, Jacob ágya... minden az övé, minden rá emlékeztet.

• Nagyon köszönöm – hálálkodtam, és jó éjszakát kívánva elbúcsúztam.

• Ha bármire szükséged lenne, csak szólj – kiáltott utánam.

Átvágtam a nappalinak becézett kis téren, és beléptem Jake egérlyuk méretű szobájába. Halkan becsuktam az ajtót, és neki dőltem. Behunytam a szemem, és lecsúsztam a földre. Nem tudom, mennyi ideig kuporoghattam ott, de hamarosan a lábaim magától meglódultak, és végignyúltam a két összetolt ágyon. Eszembe jutott, hogy Jake-nek még ez is kicsi volt...

Az ágyneműnek ugyanolyan mohos-fás illata volt, mint Jacob bőrének. Belerejtettem az arcomat a párnába, és mélyen beszívtam a finom illatát.

Hamar elnyomott az álom. Álmomban egy tisztás közepén álltam. Sötét volt, és nagyon fáztam. A hátam mögül lépteket hallottam, és megfordulva Edwardot pillantottam meg. Felém közeledett, szemében éhes, gyilkos tekintettel. Egyre szaporázta lépteit, de még mielőtt odaért volna hozzám, egy hatalmas, vörösesbarna színű farkas ugrott ki a tisztást szegélyező fák közül, és Edwardra támadt. Megrettenve néztem Edward és Jacob csatáját, mígnem recsegést-ropogást hallottam, és láttam, hogy szeretett farkasom felnyüszít, és összeroskad. Utoljára rám nézett könnyektől csillogó sötét szemeivel, és akkor felébredtem.

A szobában ugyanolyan sötét volt, mint álmomban, de most izzadtam. Ledobtam magamról Jake takaróját – amire, jutott eszembe, neki az utóbbi időben nem is volt szüksége -, és beletúrtam gubancos hajamba. Behunytam a szemem, és próbáltam kiverni a fejemből az álmomat. Az a fájdalmas, szenvedő tekintet...

Hogy eltereljem a figyelmem, kinéztem az ablakon; jól lehetett látni, mert mindent beborított a telihold ezüstös fénye. Hirtelen valami mozgó alakon akadt meg a szemem. Közelebb ültem az ablakhoz, és hunyorítva erőltettem a szememet. Az alak a tengerpart mellett futott végig, és a Black-ház felé közeledett. A vér is megfagyott az ereimben, mikor felismertem benne az én szeretett, vörösesbarna farkasomat.

Jacob visszajött.