FIN: Napfelkelte 2. - 19. fejezet + EPILÓGUS

Sziasztok!

Nagyon izgatottan ülök most itt a számítógép előtt, és hirtelen nem is tudom, hogy mit mondjak írjak. Hát eljött ez a nap: a blog 2 éves lett! És egyúttal a történet a végéhez érkezett. Nem lesz több fejezet, nem lesz több Jacob és Bella... vagyis ők lesznek, csak már nem szólok bele az életükbe. :)

Ha normális író lennék, most valószínűleg potyognának a könnyeim szomorúságomban. De én csak örülök. Hiszen elkezdtem és be is fejeztem egy fanfictiont! Én, a lustaság koronázott királynője!

Remélem, ugyanolyan jól szórakoztatok az ittlétetek alatt, mint ahogy én. Imádtam blogot szerkeszteni, írni, képeket keresni.

Na, de hagyjuk is az érzelgősséget. Mielőtt következne az utolsó fejezet és az epilógus, még szeretném megadni az elérhetőségeimet:

- ha csak úgy írnátok vagy kérdeznétek tőlem valamit, küldjetek egy mailt a lilyandbook@gmail.com címre
- új történetem egyelőre nincs, de annyit elárulok, hogy dolgozom valamin. De majd szólok, ha publikálásra kerülne sor! :))

Statisztikát nem illesztek be, nem akarlak még azzal is fárasztani titeket, következzen a vég(e)! Bár az utolsó karakterek leütésekor (ami tegnap este 21:16-kor volt) még voltak kétségeim afelől, hogy vajon ez a tökéletes befejezés, de most már tudom, hogy igen. Felesleges lenne csavarni a dolgokat.

Még egyszer köszönöm szépen, hogy itt voltatok, bátorítottatok, most utoljára jó olvasást kívánok! :)
Lily

Napfelkelte 2. - 19. fejezet

_A második átvirrasztott éjszakámon nem mentem vadászni. Úgy éreztem, még kibírom egy napig, és így talán könnyebben el is tudom játszani a „majdnem ember-Bellát” a családom előtt, mint vérrel teli hassal. Tehát otthon maradtam. Jacob virrasztott velem egy ideig, de aztán éjfél múltával elszenderült. Előtte pedig hiába bizonygattam neki, hogy alvásra van szüksége, mert ki fog merülni, és pihenjen nyugodtan, ő egyre csak hajtogatta, hogy „veled maradok”. Végül mégis a fáradság győzedelmeskedett felette.

Egy ideig néztem az alvó Jake-t: megint elámultam, hogy milyen gyönyörű és fiatal... Odahajoltam hozzá, gyengéd puszit nyomtam a szájára, s elmosolyodtam, mert farkasom a nevemet motyogta álmában. Ha ébren nem is, de álmában velem maradt – és ez meghatott. Bár tudtam, hogy igazából nincs rá szüksége, de betakargattam a pokróccal, sőt, még a ráncokat is eligazgattam a takarón. Amikor végeztem, felálltam; az ágy furcsán üresnek tűnt így, hogy csak Jacob használta.

Az ablakhoz léptem és kinyitottam azt; az égbolt felhős volt, nem látszottak csillagok. A levegőben megtelt az hajnal jellegzetes illatával.

Halkan kiléptem a folyosóra és átosontam egy másik szobába. A lányomat is betakartam-megpusziltam, majd folytattam éjjeli járatomat a konyhába.

A falióra fél négyet mutatott. Kávéfőzéshez és reggelikészítéshez még korán volt, de kint már kezdett pirkadni. Az ég már nem volt olyan fekete, inkább szürke, a távolban rózsaszínnel színezve. Gondolkoztam egy kicsit, hogy mivel üthetném el az időt, majd hirtelen ötlettől vezérelve a nappaliba siettem, kikerestem a szekrénysor alsó fiókjából a naplómat, és egy kockás plédet a hónom alá csapva a teraszon álló karosszékbe telepedtem. Kényelmesen elhelyezkedtem, betakaróztam (bár vámpírként nem igazán fáztam), és kinyitottam a díszes füzetecskét.

Az első lapon, középtájt ez állt: „Bella Swan naplója”, alatta: „kinyitni szigorúan tilos”. Halkan felkuncogtam, és nekikezdtem a korábbi bejegyzéseim olvasásának.

A naplót még Renée vette nekem a 16. születésnapomra. Akkor már eldöntöttük, hogy Anyu Phillel tart a mérkőzésekre, én pedig a következő tanévemet már Forksban kezdem. Renée azt akarta, hogy ha úgy érzem, túl nagy a zűr a fejemben, csak írjam ki magamból az érzéseimet.

Első bejegyzés:

Szeptember 2., vasárnap

Hát, kedves Naplóm (vagy pontosabban fogalmazva: kedves ÉN), megérkeztem Forksba. Sok itt a zöld, és sokat esik. Apu nagyon izgatott az érkezésem miatt, még meglepetésbulit is szervezett a tiszteletemre. Igaz, összesen heten voltunk, mert Charlie csak a legjobb barátait, Billy Blacket és Harry Clearwatert hívta meg. Billyvel jött a fia, Jacob (azt hiszem, két évvel fiatalabb nálam), Harryvel meg a felesége, Sue, és a fiuk, Seth. Van egy lányuk is, de ő túlságosan elfoglalt ahhoz, hogy ilyen „bulikra” járjon. Megértem, tényleg nem vagyok olyan nagy dolog, hogy ünnepséget kelljen miattam szervezni. Amúgy eddig mindenki nagyon kedves velem. Apu még kocsit is vett nekem! Oké, csak Billy régi rozsdavörös Chevy-jét, de számomra ez a kocsi tökéletes.

Most megyek, mert még pakolnom kell és Anyunak is megígértem, hogy írok neki, mielőtt lefekszek aludni.

Holnap lesz az első napom a forksi suliban. Izgulok, hogy a többiek hogyan fognak fogadni...vagy befogadnak-e egyáltalán...

Megmosolyogtam régi önmagamat, és felidéztem az akkori érzéseket. Nem estek nehezemre, az izgatottság, félelem, „el akarok tűnni”-pánik mélyen az emlékezetembe égtek. De most már teljesen alaptalannak tűntek, hiszen a Forksba költözésem volt életem legjobb döntése.

A következő bejegyzés egy kicsit kínos volt a mostani szememmel. Tudtam, már semmi jelentősége, de ugyanakkor ezeket egyszer én írtam. Ez is én voltam.

Szeptember 3., hétfő

Az első nap a suliban. Bár mindenki kíváncsian méregetett (vagy épp bosszúsan, csak tudnám miért!), a fiúk érdeklődve nézegették bizonyos részeimet, és mindenki Isabellának szólított; hát ezeket leszámítva egész jó kezdés volt. A tanárok segítőkészek, az osztályközösség a floridai osztályoméhoz képest szuper. Sok embert megismertem, és rengeteg kérdést szegeztek nekem.

De még nem említettem, mi történt bioszon...

A világ leghelyesebb sráca mellé ültetett le a tanár. Pedig én azt hittem, nem vagyok „az a lány”, tudod, aki kiszúrja magának az iskolai legmenőbb fiúját és a haját tekergeti, meg illegeti magát előtte... de Edward – mert így hívják -, annyira... más. Valahogy olyan elvont. Mindig külön ül a többiektől, és nem is igazán szólal meg. De elkaptam a pillantását, hiába próbálta leplezni. A szemei olyanok, mint a topáz...és a bőre...

Oké-oké, abbahagyom, mielőtt ez egy csöpögős lányregénybe menne át. Még úgyis meg

kell írnom a házikat, meg Anyu is keresett telefonon. Ja, és Charlie bejelentette, hogy holnap Billyék átjönnek. Örülök nekik, Jacob szimpatikus srác, csak ne beszélne olyan érthetetlenül...például mi a fene az a lendítőkerék?

Felnevettem és lapoztam. Unalmasabb írások következtek, megesett, hogy napokat, heteket kihagytam. Néha csak annyit írtam, hogy „Edward ma megint nem volt suliban”, vagy (ami szintén megmosolyogtatott) „rájöttem, hogy mi Edward titka”. Ezután boldog idők jöttek, írtam a szerelemről, a vámpírokról, Angeláról és Jessicáról, majd egy egész hónap kimaradt. Utána csak pár sor következett, és már az olvasás közben is elkapott a pánik. Jamesről, Victoriáról és Laurentről jegyeztem fel gondolatokat, de utána már csak a megmenekülésünk után írtam újra.

A bejegyzések egyre ritkábban lettek. „Edward elhagyott” (…), „Jacob nagyon kedves, egyre jobban kedvelem” (…), „Volterra”, „eljegyzés”, „Victoria”... és utána semmi. Egy árva betű sem volt az eltörölt esküvőről Edwarddal, a bevésődésről, a farkasokról, a Volturi látogatásáról, az esküvőnkről, Sarahról...

Elgondolkozva szívogattam az alsó ajkamat, néztem a felkelő napot, aztán írni kezdtem. Eldöntöttem, hogy leírok mindent, az egész életünket Jacobbal és Sarahval.

Pár órával és jó pár oldallal később zajokat hallottam a házból. Jacob kelt fel. Becsuktam a naplót, feltápászkodtam a székből és a konyhába mentem, hogy feltegyek egy kávét főni.

- Jó reggelt – üdvözölt Jake, és megpuszilta a homlokomat. Az arca sajnálkozó volt. - Fent akartam veled maradni. Felébreszthettél volna...

- Nem – vágtam a szavába mosolyogva, és tányérokat vettem elő a reggelihez. - Ember vagy, és alvásra van szükséged. Nem maradhatsz fent örökké...
- Jó, de... olyan rossz érzés, hogy míg te nem tudsz mit kezdeni magaddal, én pofátlanul bealszok! - Jacob hangja egyre panaszosabb lett, ami valamiért szórakoztatott.

Tiltakozva megráztam a fejem, és belenéztem a hűtőbe.

- Igazából nem unatkoztam. Naplót írtam.
- Naplót írtál? - kérdezett vissza Jake gyanakodva, mintha ez az én koromban nem lett volna természetes. Hát, tényleg nem az.
- Nem igazán naplót... hanem az emlékeimet. Rólunk - pontosítottam. - Leírtam, hogy mit éreztem, mikor bevésődtünk egymásnak, vagy mikor megszületett Sarah...

Jacob leült az asztalhoz, és közben elmerengve bólintott.

- Ez nem is rossz ötlet. Ragaszthatnál az írás mellé fényképeket is.
- Jó, majd válogatunk párat.

Hamarosan Sarah is felébredt. Megették a reggelit az apjával, aztán a szobájába vonultunk, ahol felöltöztettem őt és kifésültem a haját. Még szerencse, hogy Jacobtól örökölte ezt is: hosszú, szögegyenes fekete tincsek... kár lett volna copfba zsúfolni őket, ezért egy piros hajpántot erősítettem a fejére.

- Köszi, anyu – hálálkodott, és egy puszit nyomott az arcomra.
- Szivi. Jó szórakozást Emily néniékkel!

Beszéd közben kimentünk a gyerekszobából az előtérbe, ahol ráadtam még Sarahra a dzsekijét.

- Meglesz. Bemegyünk Port Angelesbe, utána hazahoznak Em néniék.
- Klassz. Vigyázzatok magatokra!

Sarah megölelt, intett apjának, majd mivel csöngettek, kinyitotta az ajtót Emilyéknek.

De mégsem keresztszülei álltak az ajtóban, hanem egy őszes hajú, narancssárga szemű vámpír. Elfutotta a belsőmet a düh és a félelem, és legszívesebben elküldtem volna melegebb éghajlatra Hugót. De Sarah miatt nem tehettem.

Csak ne bántsa őt és Jacobot...

- Bocsánat a zavarásért – mosolygott Hugo, és mintha kínban lett volna. Kinyújtotta a kezét a lányom felé. - Hugo vagyok, és te?

Na, ami sok az sok! A lányomat nem!

Arréb toltam Saraht úgy, hogy a takarásomba kerüljön. Szegény kislány értetlenül ráncigálta a blúzom alját.

- Mit... mi a fenét keresel itt? - morogtam indulatosan, de Hugo védekezően felemelte a kezeit.

Ebben a percben egy ismerős autó gördült a házunk elé, és én felkaptam a lányomat. Kikerültem a vámpírt – még mindig az ajtó előtt toporgott -, és gyorsan bedugtam az autóba. Utoljára megpusziltam, és jó időtöltést kívántam nekik.

Integettem míg elhajtottak, majd visszamentem a teraszra. Becsuktam a bejárati ajtót, hogy Jacob ne halljon minket, és Hugóhoz fordultam.

- Megmondtam neked, hogy tűnj el. Nem akarlak látni. Tegyünk úgy, mintha nem is ismertük volna egymást soha...
- Kérlek, Bella! - Hugo esdekelve nézett rám. Őszintének tűnt, de nem tudtam, ez is a „csáberejének” a része. - Annyira sajnálom! Nem bírok még a tükörbe se belenézni, undorodom magamtól...és az a fenyegetés...nem gondoltam komolyan! Hát persze, hogy nem, hogy is gondolhattam volna! Fontos vagy nekem, nem tenném tönkre a boldogságodat!

Már kezdtem elbizonytalanodni, mikor Jacob tűnt fel az ajtóban.

- Minden rendben? - kérdezte gyanakodva, és Hugóra nézett. - Hát ő...? Mi járatban?

Egyből megenyhült. Nem tudott a köztem és Hugo között történt dologról, sem a vámpír igazi valójáról.

- Én csak bocsánatot jöttem kérni, Bellától – Hugo rám nézett, narancsszínű pillantása még mindig teli volt könyörgéssel.

- Bocsánatot kérni? Miért, történt valami? - Jake homloka ráncba szaladt a gondolkozástól, míg az előttünk álló vámpír inkább megdöbbent. Most valami olyasmit sugallt a tekintete: „Nem mondtad el neki?”

Olyan észrevehetetlenül, ahogy csak tudtam, megráztam a fejemet. Hugo töprengve nézett hol rám, hol a férjemre.

- Csak a vadászaton, tegnap este – kezdte lassan, hirtelen bizonytalanul. Levegőt sem mertem venni félelmemben. Mintha csak meghallotta volna a gondolataimat, Hugo így folytatta: - Kicsit alábecsültem a nejed képességeit – most már mosolygott. Mint egy gyerek, akinek megmondják, hogy ma van karácsony. - Felcukkoltam. Teljesen kiakadt rám.

Ne haragudj, Bella – most már felém fordult. - Tényleg, nagyon ügyes vagy. Még azt a vaddisznót is elkaptad! Még nekem se ment volna!

Jacob elvigyorodott, látszólag nem gyanított semmit. Bennem viszont különféle érzéseket váltogatták egymást, és kérdések fogalmazódtak meg a fejemben.

Miért tette ezt? Miért hazudott Jacobnak? Értem tette, vagy ez csak egy újabb csel? Melyik oldalon, kinek az oldalán áll?

Végül úgy döntöttem, adok neki egy esélyt. Nem gondolkozok többet a jövőn, Hugón, csak jelenlegi kedves, esdeklő énjének bocsánatok meg.

- Felejtsük el – motyogtam, és ezt komolyan gondoltam. Úgy néz ki, Hugo is, mert őszintén megkönnyebbült.

- Hú – sóhajtott. - Hú. Klassz. Öhm... csak ennyit akartam. Akkor én most megyek is...- esetlenül intett felénk, de még visszafordult hozzám egy mondat erejéig: - Ha nem akarsz látni, megértem.

És ezután tényleg elment.

Bementünk a házba, de bennem még mindig hangosak voltak a kérdések. „Ha nem akarsz látni, megértem.” Akkor ez most azt jelenti, hogy tiszteletben tartja a kérésemet? Eltűnik az életemből örökre? Csak egy megbocsájtásra vágyott, mert nem bírta elviselni amit velem tett?

Nem tudtam, kapok-e egyszer válaszokat.

- Hát ez érdekes volt – töprengett Jake. - Tényleg ennyire berágtál rá?

- Igen, mert nagyon sértegetett! Teljesen megalázó volt – bizonygattam, és közben el akartam égni, amiért hazudok neki. De hát az ő érdekében teszem...ezután elfelejthetjük a történteket.

Jacob felnevetett, és úgy nézett ki, ejti a témát.

Napközben elmosogattunk, porszívóztunk, én rendbe tettem Sarah szobáját, aztán még süteményt is sütöttem. Délutánra már nagyon izgatott voltam, és ez a felspannoltság Jake-re is átragadt. Átöltöztünk, megigazítottam még a díszpárnákat a kanapén, és már meg is érkeztek hozzánk a szüleim.

- Együtt? - kérdezte Jacob, én pedig bólintottam.
- Együtt.

Megszorítottuk egymás kezét (mire szegény farkasom elfancsalodott – hiába, mindig elfeledkezem róla, hogy erősebb vagyok nála), és kitártuk az ajtót Charlie-ék előtt.

Szüleim mosolyogva üdvözöltek, de mikor meglátták hibátlan porcelántestemet és fakópiros szemeimet...mintha megfagytak volna.

Igyekeztem figyelmen kívül hagyni a torkomban fellobbanó lángokat, és győzködtem magam, hogy ők a szüleim, nem a vacsorám.

- Gyertek beljebb – invitáltam őket zavaromban, és miután összeszedték magukat, bejöttek. Hát, legalább nem menekülnek előlem.

Nem vettem levegőt, és szerencsére ki tudtam zárni a vérszagot. De a szívük dobbanását még így is hallottam, és most örültem volna egy füldugónak.

- Italt? - kérdezte Jacob, míg én egy tálca sütit tettem a dohányzóasztalra. Charlie végre megtalálta a hangját.
- Öhm, kérünk. Kösz.

Jacob elment innivalót tölteni, én pedig letelepedtem a szüleimmel szemben a fotelbe.
Semmi baj nem lesz. Semmi baj.

Kényelmetlenül éreztem magam a néma csendben, és gyanítottam, hogy ezzel nem vagyok egyedül.

- Hol van Sarah? - kérdezte élesen Renée. A hangja még fátyolos volt az előbbi döbbenettől.
- Emilyéknél. De ne aggódj, anya, jól van! Mindannyian jól vagyunk.
- Ha jól lennétek, te nem néznél ki így! - fakadt ki Charlie, mutatóujjával felém bökve. Rosszul esett, de mivel nem tudták, mi történt velünk az elmúlt pár napban, érthető volt az aggodalmuk.

Tehát belefogtam a mesélésbe. Elmondtam, hogyan és miért lettem rosszul, hogyan mentettek meg Cullenék, és mivé változtam. Nem tagadtam le előttük azt sem, hogy legszívesebben embervért innék.

- De nem fogok bántani senkit – mondtam végül, kicsit megkönnyebbülve attól, hogy végre a szüleim is tisztában vannak a helyzettel. - Állatvért iszok. Néha vadásznom kell, de idővel egyre könnyebb lesz minden. És...az életünk ezt leszámítva ugyanolyan, mint előtte. Szeretem Saraht és Jacobot, és ők is engem. Egy család maradunk – mondandóm befejeztével elmosolyodtam, és a férjemre néztem, aki közben lehuppant mellém. Bátorítóan megsimította a kézfejemet, szemeiből sütött a büszkeség.

Ez erőt adott.

A szüleim többnyire csendben figyeltek, de olykor felkiáltottak vagy a szájuk elé tették a kezüket ijedtükben. Most, hogy már tudták az egész történetet, egész nyugodtnak tűntek. Főleg az utolsó mondatnál enyhültek meg: egy család maradunk.

- Szóval...- kezdte Charlie, aki próbált erősnek mutatkozni. - Ez...ez van.

- Igen – bólintottunk Jacobbal. Aztán óvatosan megkérdeztem: - Ugye nem hiszitek, hogy én...szörnyeteg vagyok?

Renée félénken apámra nézett, majd egyszerre rázták meg a fejüket.

- Dehogy, Bella – mosolyodott el anyám, és most először a régi Renée-nek tűnt. - Mindig a mi kislányunk leszel. Az a legfontosabb, hogy megmenekültetek...

Felállt a kanapéról, és odalépett mellém. Megöleltük egymást, és a blúzomat hűvös könnycseppek áztatták el. Az én torkom is elszorult – most a meghatottságtól -, és próbáltam a lehető leggyengédebben ölelni törékeny anyámat.

Charlie is odajött hozzánk, és esetlenül átfogta a vállunkat.

Szüleim között ráláttam Jake-re, aki elkapta a pillantásomat, és rám kacsintott.

Anyámék este nyolckor távoztak, és amint eltűntek a szemünk elől, újabb járgány gördült be a ház elé. Emily kiintett az ablakon, mi pedig a lányunk elé siettünk. Valósággal kirángattuk őt a kocsiból.

A vacsora, a fürdés, a hajszárítás, de még altatás közben is végig beszélt. Lelkesen magyarázta, hogy ellátogattak egy állatkertbe, aztán Julie-val kaptak jégkrémet, aztán kimentek a parkba, ahol volt egy árva cica, és megsimogatták...

Órákon keresztül csacsogott, de jól esett hallgatni. Rég szórakozott ilyen jól, s most nagyon örültünk az örömének.

Az éjszaka vadászni mentem, és most Jake is velem tartott. Tartottam Hugo felbukkanásától, de végig csak ketten voltunk. Ahogy megfelelő mennyiségű táplálékhoz jutottam, egyből erősebbnek és jobb kedvűnek éreztem magam, és megszűnt a tompa zúgás is a fejemben, ami addig fel sem tűnt, csak mikor már jobban éreztem magam.

Hajnaltájban mikor visszaértünk, ismét elővettem a füzetünket, és leírtam bele az aznap történeteket.

Másnap estefelé az egész családdal felkerekedtünk és lementünk a partra. Egy tábortűz körül a kihasított és elfektetett fatörzseken quileute-ok és Cullenek ültek (vagy feküdtek) vegyesen. Hihetetlen látvány volt őket együtt látni, de egyben nagyon jó érzés is. Leírhatatlan...

Még Paul és Emmett is megértően beszélgettek egy szkander közben. És bár Leah először nehezen nyílt meg, de Esme és Alice kedves nógatására végül már mosolyt is lehetett látni az arcán.

Sarah egyből odament Julie-hoz, és addig nyaggatott minket, míg le nem engedtük őket a tengerhez.

A megbeszélés végül tábortüzes buliba csapott át, mindenki jókedvű volt és jól szórakozott. Mivel mi Jacobbal mind La Pushban, mind Forksban otthon voltunk, így csak csendben ültünk egymás mellett, és élveztük a barátaink – a családunk! - társaságát.

A farkasok sütögettek, és valaki pezsgőt is hozott, így mikor Sam és Carlisle „nagyon hivatalosan” kezet fogtak, mindannyian koccintottunk. Még a vámpírok is. Embryék adták a hangulatot, hangosan éljeneztek, és még Leah sem bírta megállni nevetés nélkül.

Órákkal később (már másnap hajnalban) a társaság egy fele kidőlni látszott – a gyerekek már aludtak is -, ezért elbúcsúztunk egymástól.

Hazamentünk, Jake lefektette az addig karjában cipelt Saraht az ágyába, aztán felém fordult.

- Zuhany? - ajánlotta fel, én pedig azonnal rábólintottam.

Ez volt az első együttlétünk a vámpírrá válásom óta, és elégedetten állapítottuk meg, hogy semmi sem változott köztünk. Ha csak annyit nem, hogy még jobban ragaszkodtunk egymáshoz.

Pirkadatkor Jake boldog mosollyal, az ölelésemben szunnyad el, és én órákon keresztül nézem békés, alvó arcát.

EPILÓGUS

A következő hetek, hónapok ezután nagy boldogságban telnek. Jacob most, hogy már nem kell olyan gyakran átváltoznia, dolgozni kezd. Dowling felajánl neki egy részmunkaidős állást, de mivel a férjem olyan profi abban amit csinál, és Dowling sem túl fiatal már, végül az egész üzletet Jake-re bízza. Farkasom nagyon élvezi a munkát, elmondhatatlanul jó érzés látni az örömöt az arcán.

Sarah a következő ősszel megy először iskolába La Pushba. A tanulás szerencsére könnyen megy neki, és néha suli után az apja elviszi őt az erdőbe. Olyankor átváltoznak, és igazi „apja-lánya farkasbulit” csapnak. De ezt csak ők tudják, hogy mit jelent.

Családunk további tagjai – a szüleim, a quileute-ok, Cullenék -, gyakran meglátogatnak minket, és mi is sokszor megyünk hozzájuk.

Ami Hugót illeti, egy-egy vadászatom alkalmával észreveszem, hogy figyel. A szemei teli vannak sóvárgással, de szenvedése ellenére tiszteletben tartja a kérésemet. Kimarad az életemből, mintha soha nem ismertük volna egymást.

Hogy velem mi a helyzet? Hát, én az idő múltával egyre emberibbnek érzem magam. A szemeim már szinte teljesen aranyszínűek, és csak hetente járok vadászni. Könnyen megyek emberek társaságába. Beadom a jelentkezésemet egy közeli, olcsó egyetemre, és felvételt is nyerek. Irodalmat fogok tanulni, majd reményeim szerint lektorként helyezkedek el egy könyvkiadónál.

Imádom a családomat, imádok minden percet velük tölteni. Végre minden tökéletes, senki és semmi nem zavarhatja meg a boldogságunkat. Bár tudom, hogy Sarah egyszer felnő és saját élete lesz, és akkor csak ketten maradunk, Jacob és Bella. De nem bánkódom, hiszen ez az élet rendje...

A füzetet még ma is írom, igaz, lassan újat kell kezdenem. Álmatlan éjszakáimon kiköltözök a teraszra, és megfogalmazom az aznap történteket. Jacob segít hozzá fényképeket válogatni, és Sarah egy-egy rajzát is beragasztjuk a naplóba.

Hajnalban Jake felkel, még ha nem is pihente ki magát rendesen. Semmi esetre sem hagyná ki a napnak e szakaszát. Kijön mellém, az ölébe húz, és megcsókol. És azt mondja, hogy szeret. Aztán összebújva nézzük a napfelkeltét, ami valamiért napról-napra gyönyörűbbnek tűnik. Bár korántsem tetszhet annyira, mint az én saját Napom, ami csak értem izzik.

Mikor a napsugarak megérintik a bőrünket, még egyszer megöleljük egymást, aztán kezdődhet egy újabb végeérhetetlen nap az örökkévalóságban.
És boldogan élnek...

VÉGE

2010. július 23. - 2012. július 23.