Napfelkelte 2. - 17. fejezet

Napfelkelte 2. - 17. fejezet

Bella vámpírként

A félelem szó nem éppen a legmegfelelőbb kifejezés arra az érzésre, ami bennem tombolt, mikor beléptünk Uleyék házába. Rettegtem. Izgatott voltam, hogy végre láthatom a lányomat. Tartottam tőle, hogy megvet majd azért, ami lettem, és hogy kerülni fog engem. Hiába vagyok az anyja, ha többé nem tud megbízni bennem.

Jacob, mint mindig, érezte az aggodalmamat, az agyamat-lelkemet behálózó feszültséget. Fel tudtam volna robbani, pedig semmire sem vágytam jobban, csak hogy végre megpillantsam és a karjaimba zárhassam Sarah-t.

Farkasom Emilyék képekkel teli, virágillatú folyosóján még egyszer, utoljára magához ölelt; a karjai túlságosan forrón zárultak vámpír-testem köré. Éreztem a kellemetlen, idegesítő határt, ami ösztönösen fennállt az alakváltók és a vámpírok, így most Jacob és köztem is, de azt ismételgettem magamban: Jacob a férjem, aki vérfarkas. Jacob vérfarkas, akit szeretek. Nem bántom, és ő sem bánt engem. Szeretem, és ő is szeret engem.

Végül eleget győzködtem magam ahhoz, hogy megérezzem Jacob tiszta illatát, mely az erdőre, a fák zöldjére, a sós tengerre emlékeztetett. A régi, emberi napjaimra. Jake tenyerére a hátamon, forró leheletét a hajamon, száját a számon. Visszaöleltem őt, és Jake játékosan a fejemre koppintott. Sokszor húzott azzal, hogy én vagyok az ő porcelánbabája. Most már szinte szó szerint érthettük a „porcelánt”...

- Nem lesz semmi baj, Bells. Sarah meg fogja érteni, hogy miért lettél azzá, ami. Nagyon szeret

téged.

Bólintottam, és elhúzódtam Jacobtól. Kértem, hogy fogja meg a kezem. Tartottam tőle, hogy még így, vámpírként is eleshetek a saját lábamban. Mikor ujjaink egymásba fonódtak, fellélegeztem. Nem akartam tovább várni, és váratni a lányomat.

Sarah, a nála egy évvel idősebb, bár sokkal fiatalabbnak kinéző keresztlányunk, Julie és anyja, Emily a nappaliban ültek. A helyiség ugyanolyan kedves volt, mint a ház többi része. A berendezés a vidám természetű Emily ízléséről, keze munkájáról árulkodott. A falakat narancssárgára mázolták, és itt is keretbe foglalt fényképek lógtak: Julie újszülötten, Julie a tengerparton az édesapjával, Sam farkasként, Julie és a farkas, Sam és Emily. A nappali közepén egy nagy, fehér dívány terpeszkedett, és ezen ültek most a lányok. Illetve, a pufók Julie a földre kúszott, és lelkesen karattyolt valamiről az anyjának. Emily nagy érdeklődést tanúsítva válaszolgatott neki.

Sarah a keresztanyja mellett ült, és meg sem próbált csatlakozni a játékhoz. Révetegen pillantott az egyik sarok felé, az arca szomorú volt és magányos. Mintha az elmúlt napokban éveket öregedett volna. Ezt a látványt nem bírtam elviselni, így amint beléptünk a helyiségbe, odarohantam hozzá, hogy megvigasztaljam.

- Sarah!

A hangom elcsuklott, de még így is úgy hallatszott, mintha énekeltem volna. A lányom arcára zavarodottság ült ki. Aztán felocsúdott álmodozásából, és megkönnyebbült. Különböző érzelmek suhantak át az arcán. Ijedtség, amit – vélhetően - a vörös szemeim okoztak. Ámulat. Boldogság.

Amikor örömkönnyek csillantak meg Sarah gyönyörű, barna szemeiben, melyeket tőlem örökölt, még erősebben szorítottam őt magamhoz. Sarah keze gyengéden simogatták a hátamat.

Nem kellett azon gondolkoznom, hogy farkasszaga van. Nem is éreztem.

- Anyu – suttogta olyan halkan Sarah, hogy vámpírhallással sem voltam benne biztos, hogy valóban szólt-e. Kis idő múltán eltolt magától. Mosolygott, és a hangja komoly volt, mikor azt mondta: - Olyan gyönyörű vagy.

- Te is – válaszoltam, és a hangom elcsuklott a meghatottságtól. A lányom nemcsak hogy elfogadott, de szépnek is talált a vörös szemeimmel, jéghideg bőrömmel, vámpír-szagommal. Elfogadta a halálomat. De hogy valójában mit érzett, mennyire viselte ez meg, nem tudtam. Ha bánta is, ügyesen leplezte, mert az arcán csak örömöt láttam. - Úgy szeretlek.

- Én is téged – nevetett fel, aztán egy könnycsepp váratlanul kibuggyant a szeméből. Odahajolt a fülemhez, hogy csak én halljam, mit mond. - Azt hittem, elveszítelek. Apa is azt hitte, bár megpróbált vigasztalni. Sokszor sírt, és nem akart elmozdulni mellőled.

Kicsit rosszul esett, amit mondott. Pedig tudtam, hogy fordított helyzetben én is elveszítettem volna minden reményemet, de mégis, a gondolat, hogy Jacob lemondott rólam, fájt.

Butaság és igazságtalanság volt, hogy így éreztem Jake iránt.

Sarah mintha mondani akart volna valamit, de aztán meggondolta magát. Helyette inkább így szólt:

- Mostantól nem fogsz többet aludni? - Puha, meleg mancsával végigsimított az arcomon, és a szemeimet nézte. Gyönyörködött benne, a gyilkos szemeiben.
- Nem – válaszoltam, és felnevettem. Eddig bele sem gondoltam, hogy ez lesz életem utolsó, örökké tartó napja.

Sarah elmosolyodott a nevetésemre, és hozzám bújt. A karjaimba kaptam, és a magasba emeltem, nem is éreztem a súlyát. Jacob odajött hozzánk, és magához ölelt minket.

Emily, aki eddig csak figyelt minket, most megszólalt.

- Örülök, hogy itt vagy, Bella. - A hangja annyira szeretetteljes volt, hogy meghatódtam.
- Én is örülök, Em. - Rámosolyogtam a fiatalasszonyra, aki még mindig gyönyörű volt, az arcát borító sebhelyek ellenére is. A hegekről eszembe jutott valami. - Hol van Sam?

Emily arca mintha elsötétült volna egy kicsit. De hamar rendezte vonásait.

- A falkával van. Hamarosan itt lesz.

Aztán Emily felvette a földről a kis Julie-t, és a konyhába invitált minket („Sütöttem muffint, gyertek, egyetek!” - Bár ez már csak Sarahnak és Jacobnak szólt.). A hangja furcsán bűnbánó volt. Jacobra néztem, és mintha cinkostársakat buktattam volna le.

- Mi történt Sammel? - fakadtam ki. Láttam, hogy valamit titkolnak előlem. Emily segítséget várva Jake-re nézett.
- Csak annyi – kezdte a férjem, és az ő hangja kemény és dühös volt -, hogy Sam szerint most már veszélyt jelentesz az emberekre. Legalábbis itt La Pushban. Mivel ő a falkavezér, az ő kötelessége megvédeni az embereket. De Bella! Én nem fogom hagyni, hogy bántson! A lenyomatoknak nem eshet bántódásuk. És, hivatalosan úgyis én vagyok az Alfa.

Abban egy percig nem kételkedtem, hogy Jacob, ha kell, megvéd engem. Csak az bántott nagyon, hogy Sam, aki évek óta ismer, és aki a keresztlányom apja, ilyeneket feltételez rólam.

Emily sejtette, hogy milyen gondolatok cikázhatnak a fejemben, mert azonnal férje védelmére kelt:

- Bella! Ne haragudj Samre, kérlek. Ő szeret téged, és nem hagyná, hogy a többiek bántsanak téged, csak... csak tudod, neki az emberekre is gondolnia kell! És gondolj bele, őszintén, egy újszülött vámpír mekkora veszélyt jelent rájuk. Nem tudhatta, hogy ilyen „jó” újszülött leszel, aki képes megőrizni a higgadságát, és nem csak a vérre gondolni. Ha bebizonyítod neki, hogy nem támadod meg az embereket, nem fog többet törődni azzal, hogy vámpír vagy.

 

Amit Emily mondott – és amit Sam érzett -, jogosnak tűnt, de a kis tüske továbbra is szúrta a szívem környékét. De azért beleegyezően sóhajtottam.

Jacob és Sarah, meg a kis Julie hamar benyomták a nagy tepsi muffin felét (bár azért inkább Jake-é volt az „érdem”.) Ezután elbúcsúztunk tőlük - Emily még egyszer bocsánatot kért Sam nevében -, és hazamentünk.

Olyan érzésem volt, mintha évek óta nem lettem volna otthon, ezért nagyon örültem, mikor végre átléphettem a házunk küszöbét.

Furcsa volt belépni a házunkba. Pedig minden ugyanúgy nézett ki, mint mikor Carlisle és Jacob elvitt engem Cullenékhoz; talán csak pár szennyes edénnyel lett több a mosogatóban, és Sarah játékai voltak más helyen a gyerekszobában. Mégis, mindent másképp láttam. A konyha és az ebédlő, ahol nap mint nap főztem kis családomra, és esténként összegyűltünk, hogy megbeszéljük a napunkat, számomra most már nem az étkezések helye volt; többé nincs szükségem emberi táplálékra. A konyha az a a hely lesz számomra, ahol hosszú éjszakákat fogok átvirrasztani, mert nem tudok elaludni.

A hálószoba, ahol ezelőtt Jacobbal összebújtunk, kényelmetlen hellyé változott: esténként, mielőtt kimegyek a konyhába, tétlenül fogok az ágy szélén ülni és várni a reggel első napsugarát.

A fürdőszoba ezentúl arra a szenvedésre fog emlékeztetni, amit emberlétem utolsó napján átéltem.

De nem csak a helyiségek rendeltetése változott meg számomra, hanem a színek és az illatok is. A szag kellemetlen volt, mert a farkasokra emlékeztetett. De nemcsak ez zavart: minden szín sokkal élénkebbnek tűnt, szinte bántóan fényesnek; és észrevettem a levegőben szállingózó puha porszemeket. Mikor beszívtam őket az oxigénnel együtt – pedig utóbbira sem volt már szükségem -, kaparták a torkomat. Ekkor vettem észre, hogy megint szomjas vagyok, és a gondolatra fellobbant bennem a vágyakozás a vér után.

- Minden rendben? - kérdezte Jacob, és a kezeit a vállamra tette. Látta rajtam, hogy elkeseredek, én mégis bólintottam.

- Igen, köszi. Csak...

Szégyenlősen lehajtottam a fejemet. Jake halkan sóhajtott, és azt mondta: „Nem kell szégyenkezned, amiért szomjas vagy! Elmehetünk vadászni.”

De őszintén szólva, nem akartam Jacobbal vadászni. Talán féltem, hogy megundorodik tőlem, nem tudom – de túlságosan személyes dolognak tűnt a vadászat. Óvatosan, nehogy megbántsam Jacobot, megráztam a fejemet:

- Nem kell, köszönöm. Vagyis... inkább egy magamfajtával mennék. Ne haragudj – kérleltem gyorsan, mikor láttam, hogy Jacob arca megrándul a csalódottságtól. - Csak azt szeretném, ha továbbra is Bellaként néznél rám. És... nem egy vérivó szörnyetegként.

Jacob rám mosolygott, kedvesen, nem gúnyosan. Megkönnyebbültem.

- Jó, jó, persze. Bár nekem mindig a kétballábas Bella maradsz – nevetett. Úgy tettem, mintha nagyon megsértődtem volna. Jake nem is törődött velem, gondolom megszokta már a pocsék színészi alakításaimat. - Csak siess vissza.

Átfutott a fejemen a gondolat, hogy Jake talán még mindig attól tart, hogy egyszer csak itt hagyom őt és Sarah-t, mint amikor Hugóval elmentünk levadászni a nomád vámpírokat. Hogy megnyugtassan a férjemet – és titkon magamat is -, gyorsan, erősen magamhoz szorítottam őt. Visszaölelt, és éreztem az ajkait a hajamon.

Csak egy pillanatra gondoltam arra, hogy vajon ő nem érzi-e a vámpírszagomat? Régebben ki nem állhatta a vérszívókat. Talán a kedvemért megpróbálja moderálni magát...

- Inkább este megyek – szólaltam meg, és meg is indokoltam a döntésemet. - Tudod, az éjszakák nekem mostantól nagyon hosszúak és unalmasak lesznek. Inkább vadászattal fogom elütni az időt. Napközben így talán emberibbnek fogom érezni magam.

- Jó – bólintott Jacob, aztán elvigyorodott. - De azért néha szánj rám egy-egy hosszú éjszakát a sok közül!

- Jól van – egyeztem bele, és belebokszoltam a mellkasába. Későn jutott eszembe, hogy most már egyforma erősek vagyunk Jacobbal, mert szegény felnyögött a fájdalomtól.

A délután gyorsan eltelt. Próbáltam takarítani, és végre Sarah szobáját is kicsit rendbe tudtam hozni. A maradék, szakadt tapétát letéptem, és fejben feljegyeztem, hogy vennünk kell újat. A lila ágyneműt, ami szintén rojtos volt néhol, lehúztam, és helyette felhúztam egy szürke-fehéret. Kicsit komor volt a gyerekszobába, de a virágok, amiket a kertből hoztam dekorációnak, dobtak a hangulaton. Végül kinyitottam az ablakot, és a szőnyeget a mosásba vittem.

Vacsorára nem feledkezhettem meg Sarahról és Jake-ről, így sütöttem melegszendvicseket. Elmondásuk alapján szerencsére a főzőtudományom (ha csak szendvicsekről is volt szó), megmaradt.

Vacsora után Sarah elment fürödni. Miután végzett, kérte, hogy szárítsam meg a haját. Élvezettel fésültem ki hátközépig érő, sötétbarna haját, és annyira normális anya-lánynak tűntünk, hogy szinte elhittem, hogy az elmúlt napok meg sem történtek.

Bella és Sarah

Hajszárítás után lefektettem a lányomat. Kérte, hogy meséljek neki, ezért elmeséltem neki egy napomat kamaszkoromból. Sarah mindig is szerette ezeket a történeteket, talán mert kicsit eltértem a valóságtól. Most arról meséltem, milyen volt Phoenixben élni Anyuval, még Phil előtt.

Sarah nem tudott Philről, de nem éreztem szükségességét, hogy meséljek róla. Most már csak Renée és Charlie vannak.

Beszéltem neki, hogy Anyuval gyakran jártunk a strandra, de ki nem állhattam, mikor Renée boltba cipelt engem – főleg nem ruhaboltba. Ő órákig el tudott nézelődni a szoknyák, felsők, színek és minták fergetegében, de én inkább a zenészboltokat látogattam. Szerettem volna gitározni, de végül sosem tanultam meg. Viszont színesen hallgattam bele a lemezekbe (a boltokban mindig nagy fülhallgatók lógtak, azon keresztül lehetett zenét hallgatni).

Sarah egyetértett velem abban, hogy a The Verve meg az Oasis jók, de az 'N Sync nyálas, viszont istenítette a Linkin Parkot, amit nem tudtam hova tenni. Sarah meg az én értetlenkedésemet.

Végül aztán mondtam neki, hogy most már próbáljon meg aludni. Hosszú nap állt mögötte. Megpusziltam a homlokát, és felkapcsoltam az éjjeliszekrényen álló kislámpát. Sarah nem szeretett sötétben aludni; ahogy telt-múlt az idő, egyre inkább megutálta a sötétséget. Talán így akart megszabadulni a rémálmoktól, amik vámpírokról, vérfarkasokról, mutáns szörnyetegről és halottakról szóltak.

Jacob már lefürdött és az ágyunkban feküdt, mire kijöttem Sarahtól. Mikor beléptem a szobánkba, felnézett, és rám mosolygott. A pillantásától zavarba jöttem. Odakucorodtam mellé, de nem mertem semmit se csinálni, mert féltem, hogy összetöröm. Erősebb vagyok nála – emlékeztetett egy belső hang újra és újra.

De ő nem félt. Egy kósza hajszálat a fülem mögé simított, aztán lehajolt, és egyszerűen megcsókolt.

Annyira fura volt – annyira furán jó. A forróságtól szinte felgyulladtam, és attól, hogy egy vérfarkas hajol fölém, megfájdult a fejem. Nem csoda, hogy nem létezett előttünk még egy olyan pár, mint Jacob és én. Vámpír és vérfarkas.

Nem akartam megbántani, de jobban belefolyni sem az ügybe, így gyengéden eltoltam őt magamtól. Jake nem tűnt megbántottnak, még csak meglepettnek sem, egyszerűen elmosolyodott, aztán még egyszer figyelmeztetett, hogy a vadászatról siessek vissza.

Hugo már a megbeszélt helyen várt, a házunk melletti erdő szélén. Nem tudom, miért őt hívtam, mikor ott lett volna bármelyik Cullen - talán a Hugóból áradó magabiztosságra és nyugodtságra volt szükségem. Mikor megláttam kedves arcát, ősz haját, furcsa, narancsszínű szemeit, elmosolyodtam, és odarohantam hozzá. A karjaiba zárt, de ez olyan volt, mint Jacobbal. Egyszerűen csak baráti volt.

- Jó újra látni téged, vámpírkiasszony – üdvözölt Hugo. Kinyújtotta felém a kezét, és én habozás nélkül belecsúsztattam az enyémet. - Üdv a klubban!
- Kösz. Én is örülök neked, Hugo. Remélem nem bánod, hogy engem kell pesztrálnod. Vigyázz: nagyon rossz tanuló vagyok!
- Majd meglátjuk – vigyorodott el a vámpír, és beljebb vezetett az erdőben. - Na, a szitu nagyon egyszerű. Először is, hunyd le a szemed. - Megtettem. - Na, érzed? - noszogatott Hugo.

Egy pillanatig nem tudtam, mit kellene éreznem, de aztán meghallottam. Egy erős szív dobogását, bumm-bumm-bumm, mintha az agyamban doboltak volna. A hang valahonnan északról jött, talán nem túl messziről, hiszen jól hallottam.

- Megvan – tájékoztattam Hugót, és a felfedezéstől hirtelen jó kedvem támadt. Elnevettem magam. Csodálkozásomra, Hugo is csatlakozott hozzám.

- Jól van - mondta, és a nevetése széles mosollyá szelídült. - Akkor most jön a második lépés: kapd el őt!