Napfelkelte 2. - 14. fejezet

Tudooom, rég volt frissítés, nagyon-nagyon régen. Most megpróbállak kiengesztelni titeket :)
Vigyázat: ez a fejezet egy érzelmi hullámvasút, van itt sok nagyon jó, szép, szerelmetes érzés, meg nagyon rossz is. Készüljetek fel.
Megjegyzés: remélem nem lett túl értelmetlen az a tusolós-lelkizős rész. (Mármint, hogy miért raktam bele.)

Napfelkelte 2. - 14. fejezet

[Bella]

Lustán elnyúltam a szőnyegen, sajgó végtagjaimat engedtem elernyedni, és hagytam, hogy Jacob fölém tornyosuljon. Kezemmel beletúrtam hosszú, kócos hajába.

- Tudom, szörnyen nézek ki – vigyorgott Jake, és megrázta a fejét, hogy hajszálai kirepüljenek az arcából.
- Nem is. Nagyon helyes vagy.
- Köszi – nevetett, és lehajolt, hogy egy puszit nyomjon az arcomra. Behunytam a szememet, és amennyire csak tudtam, elfojtottam magamban egy sóhajt.

De Jacobot nem lehetett átverni. Elhúzódott tőlem, és aggódva pislogott rám.

- Jól érzed magad?
- Persze. Csak... fáradt vagyok. - Elmosolyodtam, hogy megnyugtassam Jake-t. De ő nem hagyta abba a faggatózást.

- Bella, látom rajtad, hogy valami nincs rendben! Mondd el, kérlek! - Nagy, ártatlan szemeinek lehetetlenség volt ellenállni.

A kezemet a testem mellé ejtettem, és egy pontot fixíroztam, hogy addig se kelljen Jacobra néznem.

- Csak... csak fáj a hátam. Meg... a karjaim.
- Én tettem? - Kedvesem máris magát hibáztatta. Gyorsan megráztam a fejem.
- Dehogy! Te nem tettél semmit. Ez inkább olyan, mint az izomláz. Na jó... - halkan felnyögtem, mikor a gerincembe szúrt a fájdalom -, egy kicsit rosszabb, mint az izomláz.

Egy pillanatig csend volt.

- Elmenjünk Carlisle-hoz? - kérdezte végül Jacob, hangja teli volt féltéssel. Röpke nevetést hallattam, de közben a szívem kétségbeesetten verte gyors ütemeit.

- Nem! Nem olyan nagy dolog – mondogattam, és felültem, hogy bebizonyítsam: semmi bajom, csak egy kis izomláz. Hétköznapi eset.

Igyekeztem nem felszisszenni, mikor éles fájdalom hullámzott végig a csontjaimon. Nem történt semmi – nyugtattam magam.

Jacob úgy nézett rám, mint aki nem hisz nekem.

- Elmegyek fürödni – jelentettem be, aztán – főleg, hogy elterjem a figyelmét -, amilyen kacéran csak tudtam, megkérdeztem: - Velem tartassz?

Jacob bólintott, feszülten, még mindig az előbb mondottakon gondolkodva. Talán úgy gondolta, jobb, ha nem hagy magamra, nehogy a végén még holtan roskadjak össze.

Kézen fogtam, és elvezettem a fürdőszobáig. Ott ledobtam a földre a vékony lepedőt, amit futólag magam köré tekertem, és beálltam a zuhanykabinba. Jacob követett. Aztán behúzta a kabin ajtaját.

- Ne aggódj! - kérleltem, és valahogyan kitapogattam a hátam mögött lévő csapot. Megnyitottam a vizet, csobogó hangja elvonta a figyelmet a feszült csendről. Jake sóhajtott, arcán a komoly maszk megtört. Fáradtan nézett rám, de azért mosolygott hozzá.

- Jó, jó. Csak annyira féltelek, Bells. Nem akarlak elveszíteni – ezt már csak suttogta, és odahajolt hozzám, hogy megcsókoljon. Forró karjai átölelték meztelen derekamat, puha ujjbegyei a gerincem vonalán zongoráztak. Ez jól esett még mindig sajgó hátamnak.

Hirtelen eszembe jutott valami, amit meg akartam vele osztani, ezért elhúzódtam tőle.

- Tudod – kezdtem, zavaromban a figyelmemet az üveglapra csapodó vízcseppekre irányítottam -, tudod, mindig arról álmodoztam, hogy egyszer eljön értem az a híres szőke herceg, olyan igazi platinaszőke hajjal, fehér paripán, és térdre ereszkedve, aranygyűrűvel kéri meg a kezem.
- Akkor azt hiszem, kicsit mellényúltál – kuncogta Jacob, s ajkával a nyakamba hulló, nedves hajszálakat igazítgatta. Elmosolyodtam, de csak fél szívvel.
- Azért jött az a herceg – vallottam be, és eszembe jutott a vöröses haj, az izzó, topázszínű szemek, és szívem fájdalmasan megdobbant, mikor a lelkemben kongó ürességre gondoltam – amit Jacob meg tudott tölteni szerelemmel, baráti szeretettel és empátiával. - De tudod, hogy mire jöttem rá? - kérdeztem hirtelen, és férjem meleg, barna szemeibe néztem. - Arra, hogy nekem sokkal több kell egy helyes, gazdag hercegnél. Nekem olyasvalaki kellett, akit magáért szeretek, és ő viszontszeret. És megad mindent, amire szükségem lehet... de nem pénzben, hanem szeretetben, és megbízhatóságban... aki olyat ad, amire lelkileg van szükségem. És mikor megismertelek és megszerettelek, már tudtam, hogy nekem rád van szükségem. Megadtál mindent, amire vágytam. És neked köszönhetem Sarah-t.

Jake aranyos, „jacobos” mosolyra húzta a száját, és gondolkozva nézett rám.

- Akkor ezt most vehetem bóknak? - kérdezte végül, és meglehetősen félénk volt a hangja. Ez nem vallott rá.
- Veheted – nevettem, és felágaskodtam, hogy ajkaimat a homlokára nyomjam. Elpirultam. - Ne haragudj, hogy ezt így rád zúdítottam... de... el kellett mondanom. Mert néha úgy érzem, hogy nem érdemellek meg. És te mégis... mintha még mindig küzdenél értem. Pedig feleannyira sem vagyok értékes, mint te.

Jacob elgondolkodva nézett rám, aztán így szólt:

- Én tudod, hogy milyen lányra vágytam gyerekként?

Hirtelen elöntött az aggodalom. Megráztam a fejemet.

- Valakire, aki ügyes a sportokban, így lehet vele játszani, érdeklik az autómárkák, a Moto GP, és nem mellesleg elég jó nő...
- Akkor neked sem jött össze – húztam el a számat, de Jacob csak vigyorgott savanyú képemen.
- Hát nem igazán. De aztán mikor Charlie-hoz költöztél, mi meg mentünk apával meglátogatni téged, és megláttalak, akkor... - lehajtotta a fejét, és mintha el is pirult volna -, hát, elég jó nő voltál.

Zavartan felnevettem.

- Aztán jobban megismerkedtünk, és bár nagyon szerencsétlen vagy a sportokban, és azt hiszem, a motorversenyekért sem rajongsz, de a legjobb barátommá váltál, és ott voltál mellettem a nehéz időkben. – Jacob összerándult, és én is követtem a példáját, mikor eszembe jutottak azok az idők, mikor fiatal farkas volt. Nagyon bánatos volt akkoriban. - Szóval... a vége valahogy úgy végződött, mint a te históriád a herceggel. Találtam valakit, aki ugyan nem az álmomban szereplő lány volt, de valaki sokkal jobb. - Jacob rám mosolygott.
- Tévedésben élsz, Bella, ha azt hiszed, hogy értéktelen vagy. Benned egy csodálatos embert ismertem meg, olyasvalakit, akire nyugodtan rábízhatom az életem, akivel tényleg együtt lehetünk jóban-rosszban... És jól látod: még mindig küzdök érted. És hogy miért? Mert minden másodpercben ott van bennem a rettegés, hogy találsz valakit, aki jobb, szebb, gazdagabb nálam, és kisétálsz az ajtón, és soha nem jössz vissza... Mert mindig féltékeny vagyok, ha csak ránézel más férfira, letépném a fejét... - már-már őrült kis nevetést hallatott, két kezével mohón kapott a hajamba. - Tudom, hogy nem vagyok tökéletes, de nem élném túl... nem élném túl, ha elmennél...

Megsimítottam az arcát, és letöröltem egy víz- (vagy könny?)cseppet róla. A gombóc szorította a torkomat, de ennyit még, suttogva tudtam mondani:

- Mindig itt leszek veled.

Jake sűrűn bólogatott, szipogva, győzködve magát, és odahajolt hozzám, hogy megcsókoljon...

*

[Jacob]

Sikításra ébredtem.

A szívem dübörgött a mellkasomban, elfogyott az oxigén a tüdőmből, az agyamból, de még volt annyi lélekjelenlétem, hogy a karomba kapjam Bellát, és elvigyem a vécéig. Mocskot hagytunk az ágyon, a hálószoba szőnyegén, a folyosón, de csak az érdekelt, hogy kisimítsam Bells haját izzadt – és tűzforró – homlokából, miközben másik kezemben már ott volt a mobiltelefon, és tárcsáztam a doktor számát.

- Carlisle! - kiáltottam, miután a vonal túloldalán felvették a kapcsolatot. - Bella! Bella nagyon rosszul van...

- Mi a baja? - a doktor nem habozott sokat, azonnal kérdéseket tett fel.

Kétségbeesetten simogattam a feleségem hátát, próbáltam nyugtatni. Már nem hányt, de egész testében remegett, és sápadt arcán patakzottak a könnyek. A szemei véreresek voltak.

- Hányt, és láza van – feleltem Carlisle-nak. - Kérem, jöjjön át! Nagyon kérem!

- Pár perc, és ott leszek – válaszolta azonnal a doktor, és megszűnt a vonal.- Köszönöm – hálálkodtam, már inkább az égiekhez.

Odahúztam a remegő Bellát az ölembe, és a feje búbját puszilgattam.

- Sss, semmi baj, Bells. Semmi baj.

- Jake... - nyöszörögte kedvesem, és elernyedt a karjaimban. - Ez fáj...

Már lazábban fogtam, de Bella zokogása nem maradt abba.

- Hol... hol fáj? - kérdeztem, az én szemembe is könnyek gyűltek, és fohászkodtam, hogy Carlisle minél hamarabb elérjen hozzánk.

- Mindenhol – suttogta Bella, és behunyta a szemét. - Mindenhol szúr. Mintha... késsel döfködnének. A torkom is... ég... Jake, segíts - könyörgő szemeibe néztem, és nem bírtam tovább magamban tartani a könnyeimet.

Nem tudtam, mi lehet vele. Már simogatni sem mertem, nehogy azzal is fájdalmat okozzak neki. Csak feküdtünk a földön, a könnyeim a haját áztatták, és könyörögtem, hogy Bella ne adja fel.

Pár pillanattal később ajtócsapódást hallottunk, aztán megjelent Carlisle feje a fürdőszoba ajtajában. Találkoztam aggódó pillantásával, de elfordította a fejét, tekintetét Bellára szegezte. Letérdelt, és hűvös kezével megsimította a feleségem forró homlokát.

- Mi történik vele...? - kérdeztem elfúló hangon. Carlisle hosszú percekig vizsgálta Bellát, aztán rám nézett. Sóhajtott.

- Van egy rossz érzésem, de... előbb vigyük át hozzánk Bellát. Ott vannak műszereink.

Nem nyugtatott meg, de hallgattam rá. Óvatosan a karjaimba kaptam a feleségemet, és elindultunk a Cullen-kúriához.

*

Mintha órákig vizsgálta volna Bellát. Kedvesem elbóbiskolt, vagy csak a fájdalom késztette rá, hogy behunyja a szemeit – nem tudom. A lázmérő 42,3 °C fokot mutatott. Bellának amúgy is magasabb volt a hőmérséklete, mint az átlag embernek, mert csörgedezett benne farkasvér, de így sem ment a lázmérő higanyszála soha 40 fok fölé. Carlisle morfiumot adott be neki, hogy enyhítsen az egész testét átjáró fájdalmon.

- Carlisle, könyörgöm... - kezdtem újra, már sokadjára -, mondd, mi történik vele?

Carlisle sokkal öregebb tűnt, mint korábban. Most meglátszottak rajta az elmúlt évszázadok. Fáradtan sóhajtott.

- Őszintén megmondom, sosem találkoztam még ilyen esettel. De, Jacob... légy erős.

- Mondd, hogy Bella nem fog meghalni!
- Megvan rá a lehetőség – felelte tényszerűen Carlisle, és együtt érző pillantással nézett rám. - Nem tudom, Jacob. Csak tudd, Bella állapota nagyon instabil. És a lázba is belehalt volna már, ha teljes ember lenne.

Bólintottam, mert hang nem jött ki a torkomon. Fojtogatta a közelgő veszteség.

- Sarah hol van? - tette fel a váratlan kérdést Carlisle.

- Bella szüleinél. De ő biztos jól van... Charlie-ék hívtak volna, ha történt volna vele valami.

Carlisle nem felelt semmit.

- Szerinted ez is Sarah miatt van? - kérdeztem félve. Ne, csak ne legyen ez is a kapocs hibája!

- Igen – mondta a doktor, és rám nézett. - Bella függ a lányotoktól. Nem tudjuk, miért, de van köztük egy lánc, és ez a lánc legyengíti Bellát. Jacob... szerintem Bella haldoklik.

Arra eszméltem fel, hogy zuhanok. Hogy csak az agyam űzött velem tréfát, vagy valóban a padlóra estem, azt nem tudtam.

- De mit tegyünk? - kérdeztem suttogva. - Bella nem halhat meg. Nem lehetne megszüntetni ezt a kapcsot közte és Sarah között? Carlisle, Carlisle, könyörgöm... ne engedd, hogy meghaljon...

A doktor szomorúan nézett rám, aztán bólintott. Nem volt meggyőző, de felcsillantotta a reményt, ha csak egy pillanatra is.

- Megkeressük a megoldást, Jacob. De légy erős...