Napfelkelte 2. - 13. fejezet

Napfelkelte 2. - 13. fejezet

Bella elhúzódott tőlem, és rám mosolygott.

- Nem vagy éhes? - kérdezte, és a homlokán megjelent egy aprócska ránc, ami azt jelentette, hogy aggódik.

Erőtlenül visszamosolyogtam rá, habár gyomromban milliónyi üvegszilánk forgolódott, és nehéz volt visszatartanom a könnyeket.

- Nem – feleltem sírós hangon, de feleségem szerencsére nem vette észre. Ahhoz túlságosan szórakozott volt. Elég volt látnom a fáradságot, a féltést a szemeiben; egy pillanat műve volt az egész: elvesztettem az önuralmamat. Ép karja után nyúltam, és erősen megszorítottam. Bella összevonta a szemöldökét az értetlenségtől. - Hagyd ezt abba, Bells! - könyörögtem neki suttogva. Kedvesem ajka picit szétnyílt, csodálkozva meredt rám.
- Mit, Jacob?

Nem vette észre, hogy ő is suttog.

- Ne aggódj - értem! - motyogtam, és hüvelykujjammal elsimítottam az aprócska gödröt a szemöldöke fölött. Aztán kezem Bella álla alá csúszott, és megcirógatta a csonton feszülő, finom bőrt. - Hagyd abba a mártírkodást! Sok mindenen mentél keresztül... pihenj!

Bella elvigyorodott, mikor végre megértette, mit akarok mondani.

- Aranyos vagy – mosolygott rám, és arca kicsit kipirult. Ettől egészségesebben nézett ki, de bőre még így is túlzottan sápadt volt. Lábujjhegyre állt és megcsókolt, majd elhúzódott. - Akkor én most elmegyek fürödni – nevetett halkan, és hátat fordított nekem, hogy a fürdőszobába menjen.

De aznap éjjel nem tudtam megnyugodni.
Hallottam, amint a feleségem megnyitja a csapot. A víz zubogott, hangja tompán hatolt át a zárt kabinon és ajtón. Aztán egy kis idő múlva csend telepedett a házra; Bella halkan, óvatosan kinyitotta a fürdőszoba ajtaját, belopózott Sarah-hoz, majd a hálószobánkba. Édes illata volt, szinte tömény, mégsem tűnt valódinak. Mikor ajkait gyengéden az enyémekre helyezte és „Jó éjszakát!” suttogott, még akkor is szellemnek, képzelgésnek hittem. Féltem, hogy másnapra eltűnik mellőlem.

Egy ideig néztem. El volt fáradva, ezért hamar elaludt; hallottam, hogy még halkan horkol is. Ekkor végre szívből elmosolyodtam: szegény hányszor próbálta már letagadni, hogy horkol. Pedig igaz.

Ahogy néztem, lassan égni kezdtek a szemeim, és le-lecsukódtak. Aztán agyamat ellepte a sötétség.

Vihar. Tomboló örvény, tépi, cibálja a fákat, letépi a cserepeket a háztetőről, süvít, kacag... egy nő zokog, fél...

Arra ébredtem fel, hogy valóban vihar van. Kintről mennydörgés hallatszott, és éreztem, hogy meztelen bőröm libabőrös lesz a nyitott ablakon beáramló széltől. Kiszálltam az ágyból, és bezártam azt. A sírást azonban még mindig hallottam a fejemben, és rájöttem, hogy valójában a túlsó szobából jön. A szívem gyorsabb ütemre kapcsolt, és reflexszerűen az ágyunkra pillantottam; de Bella nyugodtan aludt, nem hallotta meg Sarah sírását. Pedig még sosem volt olyan, hogy ne riadt volna fel lányunk legapróbb rezzenésére is.

Kimentem a folyosóra, és Sarah szobája felé vettem az irányt. Mikor benyitottam, a szívem szinte áttört a bordáimon, de félelmem alaptalannak bizonyult: a kislány nem fájdalmában, hanem magányában sírt.

Sarah az ágyában ült, lábait a mellkasához húzta, fejét a térdére hajtotta. Mikor felnézett rám, megkönnyebbült sóhaj hagyta el a száját.

- Apa!

Odamentem hozzá, és leültem az ágya szélére. Óvatosan, nehogy fájdalmat okozzak neki, odahúztam az ölembe. Sarah felszisszent, de aztán apró karjaival átölelt. Legalábbis annyira, emennyire átért.

- Jól vagy, Sar?
- Még fáj – motyogta, és feje egy kis biccentésével a vállára mutatott. Szorosan be volt kötözve, de a fehér pongyola legalább nem vérzett már át. Sarah felemelte a fejét, és mélybarna szemeivel, amiket Bellától örökölt, az enyémekbe nézett. - Anya itthon van?

Rámosolyogtam, és bólintottam.

- Igen. Anya most kicsit fáradt... de reggel találkoztok.

Sarah komolyan bólintott.

- Neki nem fáj...? - kérdezte, és miután értetlenül és kissé ijedten néztem rá, magyarázkodni kezdett. - Tudom, hogy... tudom, hogy fájdalmat okozok neki – szipogott. - Mert én is érzem, amit ő. Érzem, ha fáradt vagy ha boldog. És én is örülök, ha ő is. De ez nekem most fáj... anyának is?

Megdermedtem. Mit lehetne mondani egy négyéves kislánynak, aki azt kérdezi, hogy kínozza-e az édesanyját? A válasz igen lett volna. De ezt nem mondhattam.

- Nem – nyögtem ki végül. - Anya jól van.

Sarah nem úgy nézett ki, mint aki nagyon hisz nekem.

- Hol volt tegnap?
- Tegnap el kellett mennie – sóhajtottam. Értelmetlen volt hazudnom neki, hiszen látta rajtam előző nap a kétségbeesést és a félelmet. Tudta, hogy fogalmam sem volt Belláról. Ő azt hitte, hogy az anyja megszökött. Ami úgy is volt valójában.
- Valaki bántotta őt, igaz? - kérdezte Sarah olyan értelemmel az arcán, ami egy kisgyerektől szinte lehetetlenségnek tűnt. Lassan bólintottam.
- Anya azért ment el, hogy megmentsen minket. De ne aggódj, édes! - mosolyogtam Sarah-ra. - Anya jól van!

Sarah hitt nekem. Bólintott, és visszamosolygott rám. A vállam fölött elnézett, nézte az ablaküvegen túli vihart.

- Apa...
- Igen?
- Kérhetek tőled valamit?
- Persze. Csak gumicukrot ne – azért anyád már a múlt héten leszidott!

Sarah ajka megrándult.

- Velem maradsz ma éjszaka? Nem szeretem a mennydörgést.

*

- Jacob!
- Apa!
- Hallom, hallom... - motyogtam, és a másik oldalamra fordultam. Nem igaz, hogy az embert már aludni sem hagyják a saját házában!

Valami fejen talált.

- Hé!

Kipattantak a szemeim, és megkerestem a párna tulajdonosát. Bella, karjaiban Sarah-val vigyorgott rám.

- Isten éltessen sokáig, Jake! – mosolygott Bella, míg lányunk rajtam nevetett.

Ez teljesen kiment a fejemből. Értetlen képemen Bella és Sarah még jobban nevetett.

- A konyhában várunk!

- Megálljatok csak! Azt hiszitek, ennyivel megússzátok, hogy fejen dobtatok? - szinte kiugrottam Sarah ágyából, és „rátámadtam” kis családomra. Persze óvatosan, nehogy fájdalmat okozzak nekik. Bár Sarah már az estéhez képest is egészségesebben nézett ki.

Bella igazán kitett magáért. Az asztalt telirakodta finomabbnál finomabb ételekkel, és kellemes kávéillat lengte be az egész lakást. Az ablak nyitva volt, hűvös, de frissítő januári levegő áramlott be rajta. Mikor leültem az asztalhoz, Bella rám mosolygott, mire régi, ismerős lepkék kezdtek el verdesni a gyomromban.

- Meleg van – húzta el a száját Sarah, aki a reggelijére koncentrált. Felnevettem.
- Meleg?!
- Nézd meg – elolvadt az összes hó! Minden sáros.

Bella kuncogott.

- Ne bánkódj! Az időjárás-előrejelzés szerint még fog esni a hó.

- Ajánlom is neki – sóhajtotta Sarah, és olyan durcás képet vágott, hogy újra nevetnem kellett.

Reggeli után váratlanul csengettek. Charlie és Renée voltak azok, kezükben egy kis, becsomagolt dobozt tartva.

- Boldog születésnapod, Jacob! - harsogta Charlie, míg Renée helyeslően bólogatott, és a kezembe nyomta az ajándékot. Elvigyorodtam.

- Köszi szépen. De... mi ez? - és gyanakodva megráztam a csomagot. Valami hangosan zörgött a dobozban, és még a kartonon át is éreztem a fémes szagot.

Renée vállat vont.

- Csak egy kis apróság. Tudjuk, hogy szeretsz szerelni.
- Köszönöm – mosolyogtam a kedves ajándékon, és félreálltam az ajtóban, hogy beengedjem őket.

Bella egy sejtelmes mosollyal üdvözölte szüleit, amit nem tudtam mire vélni.

- Sziasztok! - köszönt nekik, és rám nézett. - Charliék elviszik Sarah-t egy kis kirándulásra.
- Valóban? - kérdeztem, és a lányunkra néztem, aki nyilván tudott az akcióról, mert már húzta is magára a kabátját. Aggódva néztem bekötözött sebeit, de Sarah már anélkül mozgott, hogy felszisszent volna. Jobban volt.
- Nagyiék elvisznek Seattle-be – újságolta lelkesen Sarah. - Aztán ma este náluk is alszom. Csak holnap jövök vissza!

Bólintottam, és Charliékra néztem.

- Mi lesz a program Seattle-ben?
- Van ott egy jó kis állatkert, Sarah biztos élvezni fogja – magyarázta Renée. - Jót fog tenni neki egy kis kikapcsolódás. És nektek is.
- Köszi – motyogtam, de Renée meghallotta. Rám mosolygott, aztán kinyújtotta a kezét Sarah felé. - Gyere, induljunk!

Sarah búcsúzóul megölelte az anyját, de nekem még a hajamba is beletúrt.

- Kócos vagy.
- Majd megfésülködök – vigyorogtam rá. Sarah megpaskolta a fejemet.
- Jó kutya.

Sóhajtottam, de Sarah csak nevetett. Megöleltem.

- Jó szórakozást. Vigyázz magadra!
- Köszi. Sziasztok!

Miután kettesben maradtunk Bellával, zavartan néztem a feleségemre.

- Nem is tudtam, hogy Sarah-t elviszik.
- Ez... ez az én ajándékom neked – motyogta Bella, aki hozzám hasonlóan zavarban volt. Nem nézett rám, míg közelítettem felé. Csak amikor már szinte összeért az arcunk, nézett fel rám. - Boldog születésnapot – suttogta olyan halkan, hogy sóhajnak hallatszott, és már csókolt is vadul, ahogyan még sohasem.

Hűvös kezei a hajamba túrtak, nemhogy lelapítva, hanem még inkább felborzolva azt; míg az én karjaim karcsú derekát ölelték, hol lejjebb, hol feljebb csúszva, aztán – reccs – textil szakadt a tenyerem alatt, és én már nem gondolkodtam...

*

Talán órák múlva, mikor már a szürke felhők eltakarták a napot, a nappaliban hevertünk Bellával a szőnyegen, és valami ostoba műsort néztünk a tévében. Bella az arcomat cirógatta, és halkan megkérdezte:

- Mi volt a csomagban, amit a szüleimtől kaptál?
- Hengerfej – nevettem, és a vállára hajtottam a fejemet.