3. fejezet

Sziasztok! Tudom, hogy sokat kell rám várnotok, és köszönöm, hogy ilyen türelmesek vagytok. :) Ennek a fejezetnek már vagy ötször nekiálltam, de aztán mindig újrakezdtem. A végeredménnyel összességében elégedett vagyok, remélem, ti is. Ha van kedvetek és időtök, írjatok hozzászólást... :) (Bár egyáltalán nem fair, hogy ilyet kérek, mikor mostanában én sem írok kommenteket... de bepótolom! Ígérem!)

És mint láthatjátok, új kinézet van az oldalon. A fejléc maradt a régi, csak kicsit zöldebbre színeztem (Bella kicsit zombinak néz ki :D), a háttér és a betűtípusok viszont újak. Bármi problémátok van (idegesítő a szín, kicsik a betűk, stb.) írjatok és átjavítom.

Na, nem húzom az időtöket és a idegeiteket, jöjjön a fejezet! :) Jó olvasást és szép estét.

3. fejezet

Jacob felpattant az ágyról - a rugók a hirtelen mozdulatra panaszos nyikorgással feleltek -, és az ajtó felé rohant.

- Bella, bármi történjék is, kérlek, ne hagyd el a szobát! - kiáltott felém, s közben lehúzta magáról a felsőjét. Ebből már tudtam, hogy átváltozni készül. De miért...?

Tökéletes értetlenségben ültem az ágy sarkán, s megszokásból a számba kaptam a kezemet, és rágni kezdtem a körmömet. Próbáltam összerakni Alice riadt hangját, a jövendölését, Jake furcsa kirohanását a szobából, de az egészből csak annyit sikerült leszűrnöm, hogy bajban vagyunk. Már megint.

Bár igaz, az elmúlt négy évben nyugalom volt. Mióta Sarah megszületett, úgy éltünk, mint egy normális család - illetve, próbáltunk úgy élni, mint egy normális család, de többnyire csak vámpír vagy farkassá változni tudó barátaink voltak, ami nem igazán fér bele a "normális" kategóriába. De ez így volt jó, és most véget ért.

Úgy éreztem magam, mintha a világ összes veszedelmes lényének a halállistáján lennék. Mióta Forksba költöztem, minden sarkon veszély leselkedett rám. James, Laurent, Victoria, a Volturi, illetve az újszülöttek, és most ez. Tényleg olyan rossz ember lennék, hogy mindenki a halálomat akarja?

Szinte már rutinból álltam fel, és léptem a bőröndömhöz. Elővettem belőle egy kisebb hátizsákot (ezt minden utazásnál magammal vittem), amibe beleraktam a telefonomat, ruhát Jake-nek, pénztárcát, lakás- és slusszkulcsot, valamint egy kis nyakláncot, amit még Sarah készített nekem gyöngyökből. Azt mondta, szerencsét hoz.

Majdnem elsírtam magam, mikor a lányomra gondoltam. Csak remélni mertem, hogy vele minden rendben. Hát persze, hogy jól van - felelt egy hang a fejemben -, Alice megmondta volna, ha történt volna vele valami. Vagy nem?...

Vettem egy mély levegőt, és már kezemben a táskával, visszaültem az ágyra. Abban a pillanatban megremegtek a falak, és farkasüvöltés hallatszott. Jacob!

Felugrottam és az ajtóhoz szaladtam, és már téptem volna fel, de mégis megtorpantam. Eszembe jutott férjem kérése: "...bármi történjék is, kérlek, ne hagyd el a szobát!" De máskor is szegtem már meg a neki tett ígéretemet. Most miért ne tenném? Sosem bírnám feldolgozni, ha Jake miattam halna meg.

De valami azt súgta, most az egyszer hallgassak rá. Leültem hát az ajtó elé, és vártam.

A falak újból megremegtek, és dörömbölés hallatszott a lépcsőn. Reszketve kifújtam a levegőt. A szívem a torkomban dobogott, és fájt, hogy Jacob megtiltotta, hogy segítsek neki. Én is képes vagyok farkassá változni! - kiáltott fel a belső hang, akár egy durcás kisgyerek.

De csak ültem, és vártam. Időnként remegett a padló, és hallatszott egy-egy kiáltás - ilyenkor mindig összerezzentem, de legalább ez biztosított arról, hogy Jake még él. A kezemből kibuggyant a vér, ahogy izgalmamban belevájtam a körmömet, de nem zavart, mert az ilyen apró sebek egy szempillantás alatt begyógyultak. De most mintha a belém ültetett farkaserő is cserben hagyott volna: a seb nem kezdett el varasodni, sőt, az első vércseppet újabb és újabb követte.

- Jaj! - szisszentem fel, és a vért a farmeromba töröltem.

Ismét meg-megremegett a padló, aztán csattanás hallatszott. Meghűlt bennem a vér egy pillanatra, de aztán megkönnyebbültem kiáltottam fel, mikor dörömbölést hallottam. Az csak Jacob lehetett. A hang végül elcsendesült, majd elhallgatott és kinyitódott a szobaajtó. Jacob állt ott, emberalakban (és hiába voltunk együtt már évek óta, a szívem most is őrült vágtába kezdett), de a testén lévő sebek megrémisztettek. Voltak már majdnem begyógyult, rózsaszín hegek, és vérző frissek is. Száz meg száz karmolás.

- Gyere! - utasított fojtott hangon, és hangja, ha lehetséges, még mélyebb volt a szokásosnál. A szeméből semmit sem tudtam kiolvasni.

Azonnal felálltam, és követtem őt a folyosón. Egy kivezető ajtóhoz igyekeztünk, mely felett a Vészkijárat felirat villogott. Szerencsére nem parkoltunk messze, így kint egyből beszálltunk a kocsiba, és még az ajtót sem volt időm becsukni, Jake már taposott is a gázba.

- Elmondanád, hogy mi a franc történik? - rivalltam rá, ahogy félelmem és aggodalmam lassan dühbe csapott át. Nem Jacobra haragudtam, hanem arra a valakire, vagy valakikre, akik a férjemre támadtak, de mégis Jake-en vezettem le a dühömet. Közben a táskámból elővettem egy levágott szárú farmernadrágot, és odadobtam neki. Ő vezetés közben úgy-ahogy magára ráncigálta a ruhadarabot, miközben figyelmét az úton, egyik kezét meg a kormányon tartotta.

- Hát... vámpírok - felelte egyszerűen. Rám nézett - barna szemei szomorúan fúródtak az enyémbe. És volt ott még valami más is, talán sóvárgás lehetett az; de az én tekintetem is ezt sugallta.

- Megölted őket? - kérdeztem suttogva, és behunytam a szememet. Nem bírtam tovább Jacobot nézni, mert féltem, hogy hirtelen átölelem, s ezzel óvatlan járókelők életét veszélyeztetem.

- Nem - sóhajtott fel. - Ketten voltak, egy nő meg egy férfi. A fiú elég ostobának látszott, és furcsa, hogy nem szállt harcba velem. A nő viszont elég ügyes, talán meg is ölhettem volna, de akkor nem tudtalak volna megmenteni. Egy pillanatra ellöktem magamtól, és amíg nem figyelt, felszaladtam érted.

- Szerinted követni fognak? - kérdeztem még csendesen, és kinyitottam a szememet. A mellettünk elsuhanó fákat meg bokrokat néztem. Nagy, zöld pacává olvadtak össze.

- Biztos vagyok benne - hangzott a felelet, és valami forró simított végig a karomon. Megborzongtam; inkább az érintéstől, mintsem a hidegtől.

Odabújtam Jacobhoz, ő pedig a jobb karjával átölelt; a balját a kormányon hagyta. Finoman cirógatta a hajamat, én pedig hirtelen nagyon fáradtnak éreztem magam. Még félig ébren a jobb kezemet Jacobéra tettem, aztán leejtettem az ölembe.

- Bella - szisszent fel a kedvesem, én pedig riadtan emeltem fel a fejemet. - Bella, vérzel!

Kezével az enyém után nyúlt, és figyelmét elvéve az útról, megvizsgálta az apró sebet a kézfejemen. Még akkor szereztem, mikor a körmömet beleböktem a bőrömbe a hotelszobában, de akkor úgy tűnt, begyógyult. Mégis, most újból vérzett, sűrűn buggyantak ki a karcolásból a kövér vércseppek, s eláztatták a kézfejemet. Egy csepp legurult a bőrömön, és a blúzomra pottyanva vörös foltot hagyott.

- Ez nem normális - fújta ki a levegőt Jacob. - Ennek már be kellett volna gyógyulnia.

Megráztam a fejemet: magam sem értettem, mitől szakadt fel a heg.

- Talán... talán nem annyira erős bennem a farkasvér - kerestem magyarázatot a furcsa jelenségre. - Talán nem forr össze olyan gyorsan a seb.

- De ez csak egy aprócska karcolás volt, Bella - vonta össze a szemöldökét Jake.

Vállat vontam. A táskámból előhalásztam egy zsebkendőt, és betekertem vele a kezemet. Aztán visszabújtam Jacobhoz; ő újból átölelt, de mikor az arcára pillantottam, láttam, hogy most már az egészségemért is aggódik. Felsóhajtottam, és inkább az utat néztem.

Az ég besimult szürke volt - talán havazás készülődött. Az úton nem volt sok autó, csak elvétve akadt egy-egy, s mikor beértünk egy faluba, láttam, hogy járókelőből sincs sok. Hát persze, karácsonykor mindenki a szeretteit, barátait látogatja, vagy egyszerűen a karácsonyfa mellett ül a családjával. Megint eszembe jutott Sarah, és az, hogy ő a szülei nélkül töltötte a karácsony első napját. Lelkiismeret-furdalásom támadt, pedig a lányunk nem ellenezte az utunkat.

Kiértünk a kis településből, és egy újabb elhagyatott útra kanyarodtunk.

- Mikor érünk haza? - kérdeztem, és letekertem a zsebkendőt a kezemről. Nagy része vörös volt a véremtől, de úgy tűnt, már kezd begyógyulni a seb.

- Mindjárt Forksba érünk.

Valóban, lassan feltünedeztek az első ismerős házak. Öt perc sem telt el, és Charliék utcájába értünk. Ekkor jutott eszembe, hogy még semmilyen hazugságot nem találtunk ki szüleim arra a kérdésére, hogy miért jöttünk haza korábban. De majd kitalálunk valamit.

Jake leparkolt szüleim fehér háza előtt, és kiszálltunk a járműből. A hideg levegő jól esett, felfrissültem tőle. Eddig észre sem vettem, hogy mennyire szédülök, csak most, hogy már jobban lettem.

Még be sem kopogtunk, mikor már kinyitódott a bejárati ajtó, és Sarah lépett ki rajta, arcán széles mosollyal.

Megtorpantam, és éreztem, Jacob is hasonlóan reagál.

Sarah megváltozott.

Nagyon.

Még csak egy napja hagytuk itt, de már nőtt pár centit; haja sem a válláig ért, hanem kicsivel alája. Az alakja már nem volt olyan gyerekes, az arca kerekdedsége el-eltünedezett, mintha fogyott volna. De ezeken a külső változásokon kívül a régi volt, az arcán a szokásos, Jacobtól örökölt vigyor ült, és a szeme úgy csillogott, mint amikor valami szemtelenségen töri a fejét.

- Sarah - nyögte Jacob. Úgy éreztem, egyre gondolunk, de aztán elhessegettem az abszurd ötletet. A lányom négy éves, az ég szerelmére!...

- Boldog karácsonyt, Apu, Anyu! - futott oda hozzánk, és Jacob nyakába ugrott.

Jake átölelte, és megszorongatta a lányát, de amikor Sarah nem figyelt, aggódva, talán félve rám nézett. Tanácstalanul vontam vállat.

Charlie is kijött a házból, hogy megnézze, mi ez a nagy "felfordulás".

- Hát ti? - nézett ránk, de mosolygott. - Nem úgy volt, hogy csak a hét végén jöttök?

- Elvileg úgy lett volna, de átvertek minket - sóhajtott Jacob. - Hosszú sztori.

- Sajnálom, gyerekek - nézett ránk együttérzően apám, én pedig örültem, hogy Jake-nek mindig van valami válasza.

Sarah ránk mosolygott.

- Gyertek be! Nagyi sütött sütit.

- Hm, jól hangzik - vigyorgott rá Jacob, én pedig kényszeredetten elmosolyodtam.

- Hát akkor, menjünk! - indult meg Charlie a házba, mi pedig követtük őt.

A nappaliban hatalmas fenyő állt, ami már nem volt olyan furcsa nekem, bár még mindig szoknom kellett. Az elmúlt négy évben mindig mennyezetig érő fenyőfát vettek, vagyis inkább Renée, úgy gyanítom. De amikor Charlie magányosan élt, egy kis műfenyővel is beérte - aztán jött anyám, vele meg a magas karácsonyfa.

A lakást narancs- és süteményillat lengte be. Charlie előrement, nyilván, hogy szóljon Renée-nek, váratlan vendégek jöttek.

Anyám széles mosollyal üdvözölt minket.

- Szia, Anyu - öleltem meg, aztán Jacobbal is üdvözölték egymást.

- Hát ti? - kérdezte, miközben visszament a konyhába az édességért.

- Ez hosszú sztori - kezdte újból a színjátékot a férjem. - Átvertek, ennyit tömören.

Renée döbbenten fordult meg.

- Átvertek? Hogyan? Ezt ne hagyjátok annyiban, azonnal szóljatok a rendőrségnek! Vagy Charlie nem tudná elintézni ezt az ügyet?

- Nyugi, már ott felhívtuk a rendőrséget, így végülis visszakaptuk a pénzünket - vont vállat Jacob, aztán gyorsan témát váltott. - Mit sütöttél?

- Sarah-sütit - felelt készségesen Renée, és Jake orra alá dugta a tálcát. A Sarah-süti a lányunk kedvence, és telivan csokis meg narancsos krémmel. Bár a desszertet átkeresztelhetnénk akár Jacob-sütire is - onnantól kezdve, hogy anyám megkínálta vele a férjemet, többé nem szólalt meg, csak evett mohón.

- Holnap gyertek át vacsorázni - invitáltam szüleimet, miután helyet foglaltunk a nappaliban. Sarah a nagyszüleitől kapott plüssfarkassal játszott (Charliék csak annyit tudtak, hogy unokájuk megőrül a farkasokért). - Aztán karácsonyozunk.

- Jó ötlet - bólintott Renée, és a fa alatt játszó Sarahra pillantott. - Úgy volt, hogy csak a hét végén jöttök haza, és addig ő itt maradhat... most hazamegy veletek? - Kihallottam anyám hangjából a szomorúságot.

- Ha szeretne, felőlem itt maradhat - egyeztem bele. - Holnap úgyis találkozunk.

- Klassz - mosolygott megkönnyebbülten Anyu.

- Bella, ne hozzak egy sebtapaszt? - szólalt meg váratlanul Charlie, és rám mutatott.

A kezemre.

Hihetetlen, de az előbb már varasodó seb ismét felszakadt, és friss vér csurrant ki a bőr alól. Fájdalmasan felszisszentem.

- Na, jól van, Bella, ez már nem normális - suttogta Jacob olyan halkan, hogy csak én hallottam. - Még ma beszélünk Carlisle-lal.

- Igen, köszönöm, kérnék egy tapaszt - feleltem apámnak, és bólintottam Jacobnak.

Apám eltűnt a konyhában, s egy perccel később a sebtapasszal tért vissza. Felragasztottam a kézfejemre, s akkor pillantottam meg a karórámon, mennyire későre jár már.

- Ideje indulnunk - álltam fel, és Jacob is így tett. Renée bánatosan nézett ránk.

- Máris? Hiszen még csak most jöttetek!

- Igen, de még otthon is sok a teendő, és zavarni sem szeretnénk...

- Holnap gyertek ám! - emlékeztette még Jacob az ajtónál a szüleimet.

Charlie bólintott.

- Ott leszünk!

- Vigyázzatok magatokra - búcsúzott Renée, és becsukta mögöttünk az ajtót.

Jacob felsóhajtott.

- Még mindig vérzik a sebed? - kérdezte, és megindultunk az autó felé.

Felszedtem a tapaszt, és láttam, hogy már csak egy apró, rózsaszín heg van az előbbi vérző seb helyén.

- Nem... én ezt nem értem. Egyik percben összeforr, aztán újra felszakad - ráztam meg a fejem, és beültünk a kocsiba.

- Innen egyből Cullenékhoz megyünk - jelentette be Jacob ellentmondást nem tűrő hangon. - Most már nagyon kíváncsi vagyok, hogy mi ez. Remélem, semmi komoly...

- Ez csak egy gyógyulni nem akaró seb - nyugtattam meg, de engem is fúrt a kíváncsiság és egyben az aggodalom.

Az utca végén lekanyarodtunk, mintha La Pushba mennénk, de még időben egy kigyúrt ösvényre fordultunk, ami az erdőn át vámpír barátainkhoz vezetett. Hamarosan ritkultak a fák, és egy ismerős tisztáson megpillantottuk a nagy, üvegfalú házat.

A teraszon Alice állt, oldalán Carlisle Cullennel. Már vártak minket, s arckifejezésükből ítélve rossz híreket tartogattak számunkra.