2. fejezet

Sziasztok! Itt az új fejezet. :) Már egy ideje félkészen pihent a számítógépemen, de ma befejeztem. Szerintem egészen hosszúra sikerült (magamhoz képest), és van benne akció is. Remélem tetszeni fog, kérlek írjatok hozzászólásokat! Köszönöm :) Jó olvasást, és szép vasárnapot kívánok.

2. fejezet

Bella szemszöge

Nem tudtam, hova akar Jacob vinni. Csak akkor jöttem rá, merre járunk, mikor kezdek feltűnni az első házak, utcatáblák. Ugyanolyak voltak, mint amikor legutóbb itt jártunk: havasak és gyönyörűek. A szemem könnybe lábadt a meghatottságtól, de nem szóltam semmit. Azt későbbre tartogattam.

Jake leparkolt az ismerős hotel mellett, s kisegített az autóból, mintha valami híresség lennék. Nem bírtam tovább: elmosolyodtam, és nagy lendülettel átöleltem.

- Köszönöm – fúrtam az arcomat a vállába. Ő csak nevetett és válaszul megsimogatta a hátam.
- Reméltem, hogy így fogsz reagálni.

És megcsókolt ugyanúgy, mint pár évvel ezelőtt. Abban a másodpercben olyan tökéletesnek tűnt minden... nem akartam megmozdulni sem, nehogy elrontsak valamit. De muszáj volt.

- Gyere, menjünk be – javasolta Jacob, miután szétváltunk, és a csomagok után nyúlt. A biztonság kedvéért telipakoltam a táskámat mindenféle vacakkal.

A hotel kívülről ugyanolyan volt, mint a nászutunk idején, de az előtér falát átfestették és új képeket helyeztek fel. Odaléptünk a recepcióhoz, ahol egy kedves arcú öregember fogadott minket.

- Jó napot – köszöntött minket. - Miben segíthetek?

Jacob elmagyarázta neki, hogy kik vagyunk és hogy szobát foglaltunk, mire az öreg egy kulcsot nyújtott oda nekünk.

- Jó pihenést – búcsúzott, mi pedig megköszöntük, és a lépcső felé vettük az irányt.

- Nem emlékszem rá, hogy ez a hapsi legutóbb is itt lett volna – mondtam Jacobnak, mikor már egy emelettel feljebb jártunk.
- Én se, biztos nem dolgozott itt, mikor először voltunk. Vagy épp szabadságon volt – felelt a férjem egy vállvonás kíséretében.

Megérkeztünk a szobához, s amint beléptünk, az első dolgom volt az ágyba vetni magamat. Ez még kiskoromból maradt meg: mikor anyámmal nyaralni mentünk, először mindig beleugrottunk a szépen megvetett ágyba. Gyerekes, de jó móka.

- Hé, ez ugyanaz a szoba? - kérdeztem, körbepillantva a helyiségen. A vajszínű falak, bútorok ismerősek voltak a múltból.
- Igen – bólintott Jake, és ő is levetette magát az ágyra.
- Egyre jobban lenyűgözöl – nevettem, és odabújtam hozzá.
- Az csak egy tévhit, hogy a férfiak figyelmetlenek – morogta Jake.
- Köszönöm, ez egy szép ajándék volt tőled – mosolyogtam rá, és hálásan megcsókoltam.

De nem tudtam rendesen megköszönni, mert a mobilom megszólalt a táskámban.

- Miért nem kapcsolod ki? - kérdezte Jacob idegesen, rekedt hangon az előbbi élményektől.

De eleresztett, én pedig felálltam, és kikotortam a csipogó tárgyat a bőröndömből.

- Alice – sóhajtottam a kijelzőre pillantva, és felvettem.
- Bella? - a vámpírlány hangja idegesnek tűnt. - Hol vagy most?
- Jacobbal nyaralunk... pontosabban telelünk. Miért?
- Bella, azonnal haza kell jönnötök! Amilyen gyorsan csak tudtok! - Alice hangja nagyon türelmetlen és elkeseredett volt.

Jacob, aki végig hallotta, mit beszélünk, felült az ágyban és idegesen nézett körbe. Mintha valami szörny ugorhatna elő a szekrényekből vagy az ágy alól.

- De hát miért, Alice? - kérdeztem aggódva.
- Láttam valamit.
- De hát nem látod a farkasokat...
- Nem is őket láttam... hanem Carlisle-t – sóhajtott a vonal túloldalán Alice. - Ahogy téged próbál megmenteni. Nagy bajban vagytok, Bella.

~*~

Essie szemszöge

Kinyílott a raktár ajtaja.

- Itt vannak - jelentette be az öreg.

Elégedetten elmosolyodtam.

- Na végre. Gyerünk!
- Nem ajánlom... - vonakodott az öreg. Megragadtam a pulóverét.
- Nem ajánlod? - kérdeztem vészjóslóan. Szemei összeszorultak a rémülettől. - Kit érdekel, hogy mit ajánlasz? Évek óta keresem ezt a kis fruskát, és most, a célnál egy ilyen öregember nem fog megállítani!

A férfi elkeseredetten felkiáltott.

- A maga érdekében nem ajánlom! A lány férje nem egyszerű ember. Egy másodperc alatt ki fogja szagolni, hogy mi maga!
- Miért, mégis mi? Ő is vámpír? - kérdeztem ingerülten.
- Vérfarkas – suttogta az öreg.

Elengedtem; a férfi a padlóra rogyott.

Hátrafordultam, és Frankie vigyorgó arcával találtam szembe magamat.

- Egy kis időre sem tudsz komoly maradni?! - kiáltottam rá.
- De hát ez tök király! Egy kutyus – kacagott. Gyomorszájon rúgtam, mire reflexből kétrét görnyedt, de a mosolyt nem tudtam letörölni az arcáról.
- Ja, ez a kutyus kinyírhat minket! Most mi a francot tegyünk?

Az öregember, aki időközben feltápászkodott a földről, reszketve újra megszólalt.

- Van még egy kis gond, Essie. A lány... a lányt is megvérezték.
- Ezt meg hogy érti?! - őrjöngtem. Ha meg is halok, de nem engedem el a szerelmem halálának okozóját. - Ne mondja, hogy ő is farkas lett, maga féleszű!
- N-nem... nem farkas, de nem is vámpír. Volt szívdobogása, és a bőre kipirult, de... de a szemei valahogy... mintha vöröses árnyalatú lett volna, de egyben sötétbarna... egyszerűen más ő, Essie, érzem!

Félrelöktem az ajtóból az idős embert. Nekizuhant pár kartondoboznak, de nem lett komoly baja. Odaléptem mellé, és a kezemmel egy apró sebet ejtettem az arcán. Megrázkódott – talán a félelemtől, vagy a bőröm hőmérsékletétől.

- Kösz az infót, öreg. És most én adok egy tanácsot: többet ne szólj bele a dolgaimba – ajánlottam neki, és egyetlen mozdulattal eltörtem a nyakát. Roppanás hallatszott, hátulról pedig egy nyűgös kiáltás.

- Ne már, Essie, én bírtam ezt a hapsit! - mondta Frankie, és felkuncogott.

Sóhajtottam, és odafordultam hozzá.

- Én megyek, nem halasztom tovább ezt a dolgot. Velem tartasz, vagy követed az öreget a másvilágra?

- Egy perc – emelte fel az ujját Frankie.

Odalépett az öreg holttestéhez, beleharapott a nyakába, majd felállt. A szájáról még csöpögött a vér.

- Mehetünk – mosolygott rám vidáman.

Kiléptünk a raktár ajtaján, és egyesen a recepcióban találtuk magunkat. Szerencsére nem volt egy vendég sem „láb alatt”. A lépcső irányából azonban lépteket hallottunk.

- Intézd el – súgtam oda Frankie-nek. De a lépcső aljáig se jutott, csak egy vörös villanást láttam, és Frankie a falnak csapódott.

- Mi a...? - kérdeztem magamtól, de ekkor a hatalmas farkas rám nézett.

Kitátotta a száját, s megláttam pengeéles fogait. Alakváltók azért léteznek, hogy megvédjék a népet a vámpíroktól – emlékeztem James figyelmeztetésére. De eddig nem kellett farkasoktól tartanom.

Nem tudtam, mire számítsak. Hogyan öljek meg egy farkast? Gondolkozásra nem volt időm. A hatalmas állat megindult felém, de még épp időben ugrottam arrébb. Ez tetszett.

- Játszani akarsz? - kérdeztem tőle, s egy újabb harapása elől ugrottam el. - Hát gyere, játszunk!

Gyorsabbnak bizonyultam nála. De nem felejthettem el az eredeti célomat.

Az öreg azt mondta, a Bella-lánynak a férje a vérfarkas. Új ötletem támadt – egy kicsit még inkább ingerlem a fiút!

- Tudod, miért vagyok itt? - kérdeztem tőle, és felfutottam a lépcső tetejéig. - A kis feleségedet akarom megölni. Mit szólsz? Segítesz?

Ahelyett azonban, hogy követett volna, a farkas furcsa grimaszt vágott; talán vigyorgott?

- Frankie, most! - kiáltottam oda a társamnak, aki eddig nem szállt be a küzdelembe. Most bizonytalanul a farkasra ugrott; eltévesztette, az alakváltó előreszökkent, majd visszafordult Frankie-hez, és újfent elhajította magától.

- Ügyes kutyus, kapsz kutyakekszet – heherészett Frankie, és láthatóan esze ágában sem volt felkelni a sarokból, ahova esett.

Ezt a farkas is tudta, ezért helyette rám vetette magát. Egy másodpercet tévesztettem el; a jobb karomat az alakváltó még épp elérte, és tőből leszakította. Olyan hang hallatszott, mintha jeget törnének. Nem fájt, vállamtól megszabadult karom életre kelt, és mászni kezdett felém, hogy újra egyesüljünk. Az állat azonban meglátta ezt, és elröpítette a végtagomat.

- FRANKIE! - üvöltöttem fel, aki láthatóan roppantul élvezte a műsort. Nem szállt be a harcba sem az én, sem a farkas oldalán. Csak ült, mint egy néző a moziban.
- Adj neki, főnök! - kiáltotta, és felnevetett.

Már untam a játékot; vért akartam! Feltáncoltam a második emeletre, és egyből a 14-es számú szoba felé indultam. Egy vendég, aki hallotta a dulakodást, rosszallóan összevonva a szemöldökét, kinézett a szobája ajtaján.

- Mi fo... - kezdte a kérdését, de odarohantam hozzá, és egy egyszerű mozdulattal elválasztottam a fejét a nyakától. Csak a bal kezemet tudtam használni, de nem jelentett gondot.

Nem hallottam már a farkas döngő lépteit mögöttem. Hát ennyit jelent számára az a lány? Pedig reméltem, hogy kicsit még játszadozhatok vele – de hát így könnyebb lesz.

Amint megérkeztem a megfelelő ajtóhoz, berontottam rajta.

- Hol vagy, te gyilkos?! - kiáltottam fel, de nem kaptam választ.

Betörtem a fürdőbe, gondolván, ott rejtőzik a lány, de üres volt. Az egész szoba üres volt. Hát ez volt az a vigyor az állat képén... megszöktek. És én nem vettem észre.

- Ezt még megkeserülitek – morogtam magam elé.

Kiszaladtam a szobából, végig a folyosón (még mindig ott feküdt a panaszkodó vendég holtteste), és le a lépcsőn. Frankie a recepció előtti bőrfotelek egyikében ült, kezében a... kezemmel.

- Ezt te hagytad el – nyújtotta oda felém. Elvettem tőle, és visszaillesztettem a helyére.
- HOL VAN? - förmedtem a vámpírfiúra. Ő láthatóan teljesen nyugodt volt, és nem értette, miért üvöltözök vele.
- A kezed? Most raktad vissza a he...
- A kutya meg a felesége, te idióta! - vágtam le neki egy pofont. Elvigyorodott.
- Ja, hogy ők! Ők nemrég mentek el. Asszem épp fent őrjöngtél. Amúgy a kutyus üdvözöl.

Azt hittem, szétrobban a fejem. Ölni akartam. Először is ezt a nyomorult árulót előttem.

- Miért... miért tetted? - kérdeztem indulattól fojtott hangon. - Miért engedted el őket?!

- Hát mert így izgalmasabb – válaszolt egyszerűen Frankie. - Gondolj bele: akárhol lehetnek a világban. Ebben a percben is rettegnek. Minél inkább húzzuk az időt, annál inkább tesszük tönkre az életüket. Amúgy úgy hallottam, van egy kislányuk. Alkalomadtán elrabolhatnánk, csak a buli kedvéért.
- Ez nem buli vagy játék, Frankie – világosítottam fel dühösen. - A lány megölte a szerelmemet, és ezért bosszút állok.

A vámpír gondolkodva összeráncolta a homlokát.

- Nem az az Edward Cullen ölte meg a pasidat?
- Szemet szemért, társat társért... - mosolyodtam el. - De hidd el, Cullen sem ússza meg élve.

Frankie elvigyorodott. Ekkor hátulról csoszogás hallatszott. Azt hittem, egy újabb vendég jön panaszkodni, de nem; az öregember volt az, akit az előbb megöltem. A szemei vörösek voltak, a bőre fehér, de hallottam a vér lüktetését az ereiben, és a szíve dobbanását.

- Csak egy kis vérátömlesztés – vont vállat Frankie. - Bírom az öreget.