9. fejezet

Sziasztok! Éljen-éljen, itt a kilencedik fejezet. :) És jó hosszú. Nem szeretnék róla sok mindent elárulni; van benne harc, romantika... Kíváncsian várom a véleményeket. Jó olvasást kívánok!

9. fejezet

Jacob szemszöge

Annyi kudarc után nehéz visszazökkeni a normális – bár az én esetemben kissé abnormális - életbe. De hittem, hogy nekem sikerülhet. Hiszen életem értelme ott állt előttem, egészségesen, és még gyönyörűbbnek láttam, mint valaha. Soha senkit és semmit nem szerettem még ennyire, mint őt.

Tudtam, mit akartam – és ő is. Elmosolyodott, és ez jelentősen megnövelte az önbizalmam. Visszavigyorogtam, majd kissé lámpalázasan kotorászni kezdtem farmerom zsebében. Franc – morogtam bosszúsan, mire Bella felnevetett. Fasza. Hol az az átkozott gyűrű?!

Hé, Jake – nyúlt a kezem után kedvesem. Arca kipirult az örömtől, csokibarna szemei csillogtak. Félénken ránéztem, de azért magamban reménykedtem. Furcsa, hogy attól az embertől félek leginkább, aki a legtöbbet jelenti számomra. Bella egyik kezével átölelt, a másikkal megsimogatta az arcomat. - Nyugi.

Felsóhajtottam.

• Bella, gőzöm sincs, hova tettem a gyűrűt.

Kedvesem felnevetett.

• Nem érdekel – mosolygott rám, miután sikerült abbahagynia a nevetést.

• Akkor mondhatom a sablonszöveget? - kacsintottam.

• Erre kíváncsi vagyok – vigyorgott, és lehuppant az ágyam szélére.

• Szóval... - észrevettem, hogy a szívem gyorsabban dobog, és szaporábban veszem a levegőt. Hiába hülyéskedtük el, ez a kérdés mindent megváltoztathatott. - Bella... tudod, hogy azóta szeretlek, mióta először megláttalak... és elég sokszor piszkáltalak emiatt – itt eszembe jutott az első csókunk, amikor pofon vágott, és nyilván Bella is erre gondolt, mivel felnevetett -, de végül is megérte sokat nyavalyognom – itt rámosolyogtam. - Szeretlek, Bells, tiszta szívemből. Hozzám jössz feleségül?

~*~

31 órával korábban...

Mindannyian ijedten néztük a vámpírgyülekezetre.

Nem hárman voltak.

A lány elöl állt, mögötte két férfi kísérője. Őket ismertük, számítottunk rájuk.

De a mögöttük álló tíz-tizenöt vámpír idegen volt. Belőlük áradt az a hányingert keltő émelyítő szag. Nem tudtuk, kik ők, de ennél jobban izgatott, hogy miért nem tudtunk róluk?...

Miért nem éreztük a szagukat? Miért nem szólt róluk a Cullen-lány? Kik ezek?

Falkatársaim megrettentek, s tudtam: a vámpírok túlerőben vannak. Próbáltam rájönni, hogy hogy játszhattak ki minket. Ez nem lehet. Képtelenség. És Alice már nem láthat semmit, mert mi itt vagyunk. Nem fognak segíteni. Mi itt meghalunk... de Bella legalább biztonságban lesz. Edward majd elmenekíti egy biztonságos helyre. Ez volt számomra a vigasz, s mikor megjelent előttem Bella gyönyörű arca, elmosolyodtam.

Ő jól van. És csak ez számított.

• NEM!

Egy elgyötört női kiáltás hátulról. Egy túlságosan ismerős, túlságosan szívbemarkoló hang.

Felmordultam, és habozás nélkül Bellához futottam. Mikor odaértem mellé, lehajoltam, ő pedig azonnal tudta, mi a dolga: felmászott a hátamra.

És már szaladtunk is. Befutottam az erdőbe, és onnantól már nem néztem, merre megyek; farkaskórságomnak köszönhetően nagyjából gondolkozás nélkül is el tudtam magunkat menekíteni egy biztonságos helyre.

Vidd el, messzire! Fuss, Jacob! - kiáltott rám fejben Sam, majd egy kép villant be az agyamba: a vámpírok megrökönyödött arca, majd Jane égő, vörös szemei, támadó pozíciója...

• Jacob, hova megyünk?! - visította Bella, ami kicsit visszahozott a valóságba, de csak a fejemet ráztam. Úgysem tudtam volna beszélni vele.

Gondolatban én is a többiekkel voltam; még nem harcoltak.

• Kik vagytok ti?! - kérdezte Jane, és vörös szemei dühödten izzottak.

Hirtelen Cullenék léptek ki az erdőből. Edward vezette őket – nem tűnt különösebben idegesnek vagy izgatottnak. Arca tökéletes higgadságról árulkodott.

• Alakváltók. Ha vámpírok vannak a közelben, a la pushi fiatalak egy része – akik örökölték őseiktől az alakváltás képességét – farkassá változnak.

A Volturit láthatóan nem nagyon lepte meg Cullenék felbukkanása. Jane gonosz mosolyra húzta a száját.

• Nem akarunk bántani titeket... csupán Bellával szerettünk volna csevegni, de úgy látom, ő lelépett az egyik... hogy is hívtad őket? Alakváltóval. Úgy látom, a te Bellád még mindig ember. Nocsak... véget ért a nagy szerelem? - Jane gúnyosan felnevetett, és láttam, ahogy Edward arca megrándul a fájdalomtól. Akármennyire is utáltam, abban a másodpercben tökéletesen együtt éreztem vele. Nekem is ilyen érzés volt Bella nélkül élni...

• Igen, Bella még mindig ember – és az is marad – jelentette ki Edward.

• Ó, igen? Csak nem képzelitek, hogy ez így működik? Tudjátok mind, milyen feltétellel engedtünk el titeket tavasszal – szólt közbe az egyik Volturi-tag, talán a nyomkövető.

Cullenék és falkatársaim aggódva összenéztek. De Edward továbbra is higgadt maradt – vagy legalábbis jól színészkedett.

• Természetesen tudjuk. De értelmetlen egy ártatlan lányt vámpírrá változtatni. Tudjátok milyenek az újszülöttek: évekig nem lehet velük bírni, Bella valószínűleg rengeteg embert megölne – hazudott rezzenéstelen arccal Edward. - Hogy túl sokat tud? Több mint egy évig nem szólt senkinek, még az apját is becsapta. Miért járna el a szája ezek után? Kérlek... gondolkozzatok.

Láttam, hogy pár vámpír elbizonytalanodik, de az elöl álló trió tartotta magát eredeti tervéhez.

• Bár Aro jó barátai vagytok, és ő nem szeretne elszomorítani benneteket, sajnos mi nem tehetünk mást... - mosolyodott el Jane -...vagy idehozzátok Bellát, vagy megölünk titeket. Utána pedig a lányt és a farkast.

Minden nagyon gyorsan történt. A képek sebesen váltották egymást: az idegenek, ahogy támadnak; Sam, Paul és Jared kapásból Jane-re vetette magát, míg Quil és Embry Demetri-t támadták meg. A lány csak egyiküket tudta megbénítani, a többiek már támadtak is. Cullenék és az idegen vámpírok is összecsaptak, de a Volturi-gárda nem tudott jól harcolni. Úgy törtek Cullenék keze alatt, mint a porcelánbábuk.

Hirtelen Bradley szemén keresztül láttam a világot. Ráugrott egy újszülöttre, de akkor egy kar átölelte hátulról. A gondolatfolyam megcsappant, és ismét az erdőt láttam magam elöl. Már messze jártunk a csata helyszínétől, de én lélekben végig ott voltam. S tudtam, hogy Bradley-vel valami történt.

Nem bírtam tovább a futást. Egész testemben remegtem, vissza akartam menni és segíteni a többieknek. Bradley csak tizenöt éves volt, gyerek... reméltem, hogy könnyű sérülésekkel megússza.

Bella leszállt a hátamról, és türelmesen megvárta, míg átváltozok. Azután odalépett mellém, és szorosan átölelt.

• Te őrült nőnemű lény... Megsérülhettél volna – dorgáltam gyengéden. Félő volt, hogy összeroppantom, olyan erősen szorítottam magamhoz, de képtelen voltam elengedni. - Azt hittem, megbolondulok, mikor megláttalak a tisztáson.

• Ne haragudj – motyogta, és felágaskodott, hogy megcsókoljon.

• Szeretlek – suttogtam, mikor elengedtük egymást.

Nagyon messze voltunk a csata helyszínétől, bár pontosan nem tudtam megmondani, hogy merre jártunk. Szerencsére a szagunkat nem követhették; az enyém elnyomta Bella emberillatát. Reméltem, Cullenék és a falka képesek legyőzni a Volturit.

Bella észrevette, hogy még mindig remegek.

• Mi történt? - kérdezte, és ismét átfonta a karjait körülöttem. Ez nyugtatólag hatott rám.

• Harcolnak. Cullenék csatlakoztak. De valami történt... - nem bírtam tovább, a földre roskadtam. Bella leguggolt mellém, és finom kezeivel beletúrt a hajamba.

• Ki...? - csak ennyit kérdezett.

• Bradley. Az új fiú. Csak tizenöt éves... Bella, ha valami történt... ez az én hibám. Miért is nem maradtam ott... - sóhajtottam. Szerelmem leült mellém a földre, és kezeivel az enyémek után nyúlt.

• Ne hibáztasd magad – mondta, és megsimogatta az arcomat. - Nézz rám! - kérte, én pedig belenéztem meleg, barna szemeibe. Könnyesek voltak. - Jacob, megmentettél. Ha te nem vagy, én már nem élek. És ezért örökre hálás leszek neked.

Erre nem tudtam mit felelni.

• Na, hol a nap hősének járó kupa? - kérdeztem végül vigyorogva, de kétségkívül szar vicc volt. Bella felnevetett.

• Annál sokkal többet érdemelsz – bújt hozzám. Majd elmosolyodott. - És sokkal többet fogsz kapni.

Ó, igen! Ez legalább eltereli a figyelmemet...

Átöleltem Bellát, és közelebb húztam magamhoz. Még mindig mosolygott, és mikor megsimogattam az arcát, bőre kipirult. A legszebb szín a világon.

• Mondtam már, hogy gyönyörű vagy? - kérdeztem. A hangom rendkívül nyálasnak hallatszott, ahhoz képest, hogy egy vadállat lakozik bennem... de szó szerint.

• Jaj, már, Jake... - vörösödött el még inkább, de tudtam, hogy tetszik neki a bókolásom.

Közelebb hajolt hozzám, és puha ajkait az enyémekre nyomta. Eszembe jutott, régen mennyire vágytam rá, és most elmondhatatlanul fantasztikus érzés volt, hogy bármikor megcsókolhattam – és még pofán se vágott érte. De ekkor Bella kezei függőleges vándorútjukra indultak, s onnantól kezdve már nem gondolkodtam...

~*~

Fivérem halála után a falka üresnek tűnt. Mély szomorúság szállta meg a falkatagokat, s habár a csatát megnyertük, mégis nehéz volt bizakodóan a jövőbe tekintenünk. De tudtam, hogy sikerülni fog. Nekem egészen biztosan. Hiszen gyönyörű menyasszonyom fogta a kezem, és mindig mellettem állt, akármi is történt...