7. fejezet

Sziasztok! Végre-valahára itt a 7. fejezet. :) Nem lett túl hosszú, de Jake-nek és Bellának végre lesz egy kis ideje egymásra... annyit ígérhetek, hogy a következő fejezetekben nem várt események is bekövetkezhetnek, egy kis izgalom... Próbálok sietni az írással, de pár nap múlva kezdődik az új tanév, és ez nem éppen a legkönnyebb évem lesz. :( De igyekezek nem búsulni, vigasztal, hogy minden nap kicsit belecsöppenhetek Jacob világába, és akkor olyan, mintha ott állnék mellette, és onnan nézném az eseményeket. :) Lehet, hogy valami nem stimmel a fejemmel... na, de nem húzom tovább az időt, jó olvasást kívánok, és várom a kommenteket - ha szántok rá egy kis időt, azt megköszönöm! :)

7. fejezet

Egy vörösesbarna szőrű állat elégedetlenül felmormogott mellettem.

• Nyugi, Jake – paskoltam meg farkasom szőrös fejét, majd közelebb húztam magamhoz. - Vigyázz magadra, kedvesem – suttogtam, és egy csókot nyomtam a bundájára. Hálásan dorombolt rekedtes hangján, és végignyalt az arcomon, az államtól a fülem tövéig.

• Hé – nevettem fel, és beletúrtam a nyakán lévő vastag réteg szőrbe. Köhécselős hangot hallatott, majd fejével a hozzánk közel álló farkasok felé bökött.

Sam – az Alfa – nem örült túlságosan annak, hogy Jacob engem is magával hozott az edzésre. Én azonban mindenképpen jönni akartam. Annyira aggódtam értük! Ők csak emberek voltak. Családdal. A legtöbb farkas még csak nem is felnőtt. Kamaszfiúk, akik lelkesen rohannak a halálba. Ez megőrjített.

A nagy fekete farkas dühösen felvonyított, jelezvén, hogy jó lenne, ha abbahagynánk a szórakozást. Cullenék undorral az arcukon bámultak ránk, de egy homokszínű farkas barátságos vigyort küldött felénk.

• Jacob, kérlek, lépj előrébb! - utasította Carlisle Jake-t. Teljes erőmből belekapaszkodtam szerelmembe.

• Kérlek, Jake... maradj ki ebből... - suttogtam, habár ez teljesen felesleges volt, hiszen rajtam kívül minden jelenlévő remek hallással rendelkezett.

Megrohamoztak az emlékek: Jacob végtelenül fájdalmas vonítása, szenvedő arca, az elkeseredettség és szomorúság könnyei a szemeiben, mikor elváltunk, és a búcsúcsókunk... Nem akartam újra ezt! És legutóbb csak újszülöttekkel kellett harcolniuk, nem a Volturival. Nem engedhettem, hogy menjen.

Jacob gyengéden megbökött az orrával, majd egy laza rántással kiszabadította magát a karjaim közül, és engedelmesen Carlisle mellé állt. Egy hűvös kéz simított végig a felkaromon. A hirtelen érintéstől összerázkódtam.

• Ne haragudj – szomorúság bújkált Edward mosolyában. - Zavarhatlak?

• Kérlek – nyögtem ki, és belenéztem aranyszín szemeibe. Jéghideg kezeit az enyémekre kulcsolta.

• Ne aggódj, Bella! - próbált nyugtatni lágy hangján. - Túlelőben vagyunk. Hiszen ők csak hárman vannak, még ha a legerősebbek is, ha támadásra kerülne a sor, simán leállítanánk őket. Alice nem lát semmit – nevetett fel, és egy kis mosoly az én arcomra is felkúszott. Aggódó pillantást vetettem farkasomra, aki épp a Rosalie-val gyakorolt. Furcsa páros – gondoltam magamban. Pillantásomat újra Edwardra emeltem.

• Erősek vagyunk, nem lesz itt semmi gond – jelentette ki határozottan.

• Úgy legyen – sóhajtottam fel.

Jasper összecsapta a kezeit.

• Rendben, mindenki! - szólalt meg erős hangon, mire minden szempár rá figyelt. Jacob visszalopódzott hozzám, én pedig kirántottam kezeimet Edwardéból, és farkasom nyaka köré fontam. Jake undorodva húzta az orrát. Elfeledkezdtem a vámpírok bűzéről – amit csak a farkasok éreztek.

• Mindhárom vámpír nagyon erős – nem véletlenül küldték őket. A lány, Jane, fájdalmat tud okozni – nem igazi fájdalmat, csak az illúzióját teremti meg. Az egyik férfi, Demetri, nyomkövető. A másiknak nincs „szuperképessége” - magyarázta Jasper a fiatal farkasoknak. - A terv a következő: a réten várjuk a Volturi három tagját, megérkezésük után Bella megpróbálja őket meggyőzni arról, miért is nem vált vámpírrá, és hogy erről ő nem tehet... - Jasper egy másodpercig szünetet tartott, majd folytatta. - Ha nem fogadják el a magyarázatot, támadunk, Jake pedig elmenekíti Bellát messzire, ha kell, Alaszkába, bár erre remélhetőleg nem lesz szükség. Demetrivel végzünk először, hogy ne tudja őket követni, utána következik Jane, majd Felix.

A terv ismertetése után sokáig csend volt, és éreztem, hogy Jacob összerázkódik mellettem. Tudtam, hogy nem magát félti, hanem engem.

• A Volturi a legősibb család a fajtánkból – vette át a szót Edward. Észre sem vettem, hogy ellépett mellőlem a családtagjai mellé. - Kifinomultak, és jó harcosok. Teljesen mások, mint az újszülöttek. Mivel Jane fájdalmat tud okozni nekünk, vele vigyáznunk kell. Talán érdemesebb lenne vele végeznünk, és csak utána Demetrivel.

• Bizakodjunk, hogy nem kerül harcra sor... - motyogta Carlisle. Nem szívesen gondolt ellenségként régi családjára. Esme gyöngéden átölelte.

Edward Jasperre nézett, aki bólintott.

• Figyeljétek Jasper-t! - adta ki az utasítást.

A szőke vámpír Emmetthez lépett.

• Lennél a kísérleti nyuszim? - nevetett Jasper a bátyjára.

• Megtisztelsz – vigyorgott Emmett.

Jasper az izmos bátyjához lépett, és ügyesen a földre küldte őt. Mindez olyan gyorsan történt, hogy én az egészből semmit sem láttam. A farkasok érdeklődve morogtak.

Jacob megint megbökött.

• Mi az? - fordultam felé, és megcirógattam hosszú szőrét.

Felnyüszített, és lekushadt a mellső mancsaira.

• Üljek fel rád? - hitetlenkedtem. Jake bólintott.

Felmásztam a farkas hátára, és gyereknek éreztem magam, annyira nagy volt hozzám képest. Jacob feltápászkodott, és az erdő irányába fordult. Sam ránk nézett fekete szemeivel, és pillantása nem tűnt mérgesnek, inkább... óvatosnak. Alice arany színű szemeit is enyémekbe fúrta, és kis vigyort eresztett meg. Visszamosolyogtam, és megkapaszkodtam Jacob bundájában.

• Itt akarod hagyni a gyakorlást? - morogtam. Jacob megint bólintott.

• Hova megyünk? - kérdeztem tőle, mert farkasom számomra ismeretlen útra tért.

Jake rám nézett, amiből azt olvastam ki, hogy jobb, ha nem kíváncsiskodom.

Tizenöt perc elteltével már benne voltunk az erdő sűrűjében. Számoltam a másodperceket. Jake elkezdett lassítani, és lehajolt, hogy leszállhassak róla. Mikor földet értem, kicsit hátrébb lépett, és még idejében sikerült elfordulnom, nehogy meglássam átváltozás közben.

• Hova hoztál, Jake? - kérdeztem háttal neki.

• A kedvenc helyemre a világon – búgta a fülembe, és hátulról átölelt. - Na, gyere! - ragadott karon, és húzni kezdett a bokrok felé.

• Ez biztos, hogy jó ötlet? - húztam a számat, és kérdésemmel kétballábasságomra utaltam.

• Naná – vigyorodott el Jacob, majd hirtelen ötlettől vezérelve a karjaiba kapott. - Na, így már nem fogsz orra bukni – mosolyodott el elégedetten, és átlépett a bokrok és fák között.

Egy magas fákkal szegélyezett, félkör alakú tengerpartra érkeztünk. A kékeszöld színű tenger szelíden hömpölygött, sós illatát felénk sodorta a szellő, a hullámok pedig épphogycsak érték a sziklákat. A lemenő nap vöröses fénye lustán nyaldosta a tájat. A kis tengerpartra nem lehetett belátni – most csak a miénk volt. És elképesztően gyönyörű.

• Tetszik? - kérdezte Jacob, majd miután kiolvasta a választ a szemeimből, már csókolt is. Boldog volt, éreztem. Én is. Mit ne mondjak, szívesebben vagyok vele egy elzárt parton, minthogy azt nézzem, ahogy a saját kivégzésére készül.

Lassan ringatni kezdett a kezeiben, ebből tudtam, hogy újra elindultunk. Kinyitottam a szemeimet, és elhúzódtam tőle.

• Itt már lerakhatsz.

• Elrontod a pillanat varázsát – korholt lágyan, de azért óvatosan letett a lábaimra.

• Bocs – mosolyogtam rá, majd átöleltem. - Köszi, hogy elhoztál. Ez tényleg gyönyörű.

• Örülök, hogy tetszik – mosolygott vissza Jacobos mosolyával. - Azért hoztalak ide, hogy együtt lehessünk végre. Mostanában eléggé összejöttek a dolgok...

Mindketten felsóhajtottunk.

• Sam nem haragszik, hogy meglógtál?

• Nem hinném... - válaszolta kicsit bizonytalanul. - Gondolom.

• Nehogy baj legyen belőle! - mondtam.

• Visszamenjünk...?

• Dehogyis! - vágtam rá, és újra megcsókoltam.

Eszembe ötlött valami, ezért ismét elhúzódtam.

• Na várj, azt mondtad, azért jöttünk ide, hogy együtt legyünk, és beszélgessünk, nem? - néztem türelmetlen arcába, majd választ sem várva folytattam. - Akkor beszélgessünk! Elmondod végre, hogy hova tűntél pár napja azon az estén?

• Igen... Sam hívott – nyögte ki.

• És? - sürgettem.

• Elmondta, hogy Paullal meg Jareddel követték a vámpírokat, és hogy lesz majd megbeszélés Cullenékkel.

• Ennyi? És ezt nem tudtad volna közölni velem? - akaratomon kívül feldühödtem. - Annyira aggódtam, hogy mi lehet veled! Hogy elrontottam valamit...

• Dehogyis! - ölelt szorosabban. - Te? Soha. Csak sietnem kellett.

• Akkor is. Jake... nem lehetne, hogy valahogy kimaradj ebből az egészből? - könnyek gyűltek a szemembe. - Te is emlékszel, mi történt júniusban! Nem akarom ugyanazt.

• Nem lesz semmi bajom. Három piócával csak elbánunk – nyugtatott, és végigsimított az arcomon. De nem nyugodtam meg.

• Csak beszélj Sam-mel!

• Ha harcra kerülne a sor, mi úgyis elmegyünk – mutatott rám meg magára. Ettől kicsit jobban éreztem magam.

Gyorsan témát váltott.

• De ne beszéljünk erről! Épp ezért hoztalak el. Láttam, hogy nem bírod már.

• Akkor miről beszéljünk?

• Talán ne beszéljünk? - mosolyodott el, és ettől nekem is mosolyognom kellett.

• Benne vagyok.