3. fejezet

Sziasztok! Hát meghoztam a harmadik fejezetet is, jó hamar, mert szerencsére nem volt sok dolgom. Először is köszönöm szépen a biztató szavakat – főként beának. :) Nagyon jól estek. Ezzel a fejezettel gondban voltam, mert bár ötletem volt, nem tudtam, hogy fogalmazzam meg. Végül úgy döntöttem, Jacob szemszögéből írok, vele sokkal könnyebb "szót érteni", szerintem legalábbis. Imádom a heves, laza, káromkodós stílusát. :) A BD-n is nagyokat tudtam nevetni, mikor Jake „kalauzolt” minket. Nos, nem is szaporítanám tovább a szót, remélem elnyeri tetszéseteket ez a fejezet. Jó olvasást kívánok! Ó, és kommenteket, kérlek, sokat jelentene.

3. fejezet

Jacob szemszöge

Halvány fogalmam nem volt, mit keresek én itt. Már két hete, hogy elszöktem otthonról, elszöktem a fájdalmam elől, nem akartam többet Bellára, a vérszívókra, a falkára vagy a családomra gondolni, teljesen el akartam felejteni ember-Jacobot meg a hülye gondjaimat. Messze akartam jutni, olyan messzire, ahol már nem működik a farkastelepátia, és nem tudnak ellenőrizgetni. Rohadt igazságtalanság, hogy az embernek nem lehet magánélete. Nincs szükségem a fiúk szánakozására és Leah csesztetésére... ja, mert Leah boldog, hogy szenvedni lát. Hát ezért akartam elmenni. Egyedül akartam lenni.

Egy idő után azonban mégis azt vettem észre, hogy nemhogy távolodnék, egyre közelebb kerülök La Push-hoz. Mintha valami furcsa erő húzott volna vissza. Persze, nem kellett sokat gondolkoznom, hogy hogy hívják azt az erőt... Bella. Az egyedüli lány, akit igazán, teljes szívemből szerettem. Nem akartam én semmit ettől a nyamvadt élettől, csak vele szerettem volna lenni... ő meg nem engem választott. És ezért nem hibáztathatom – ismertem végül be, és farkas-énem nagyot sóhajtott.

***

Hideg, szeles éjszakán értem haza. Undorodva, s egyben kíváncsian szagoltam bele az éjszakába – vámpírbűz terjengett a levegőben, az erdő felétől, Cullenék határától. Ezt a szagot nagyon jól ismertem. De mit kereshetett Edward La Pushban? Engem keresett? Valószínűleg tudnia kellett, hogy elszöktem. Ha máshonnan nem, hát Bellától. Már ha egyáltalán gondolt rám egyszer is. Vagy túlságosan lekötötte az esküvője szervezése. Az esküvő. Amikor ez a szó belém hasított, úgy éreztem, mintha rozsdás kést döfnének a szívembe. Ez fájt a legjobban. Hogy Bella hozzámegy egy ilyen parazitához. Nem gondolja át a lehetőségeit, s hazudik magának meg mindenkinek. De nekem nem tud. Éreztem, hogy meleg nedvesség csurog a bundámra. Megráztam a fejem, hogy sós könnyeim kirepüljenek a szememből meg a szőrömből. A könnyek semmire sem jók.

Már majdnem elértem a tengerpart szélét, amikor eszembe ötlött, hogy talán nem lenne tanácsos farkasként átügetnem a falun. Bár igazából a fele lakosság átváltozott már... Bebújtam egy vaskos fa mögé – felesleges volt, úgy se lát senki -, és behunyt szemmel koncentráltam. A szokásosnál sokkal nehezebben ment az átváltozás, hisz' belül tomboltam. Éreztem, hogy forróság önti el a testemet – furcsa érzés volt. Túlságosan régen változtam át. Furcsa volt újra két lábra állni, a kezemmel fogni, tompább érzékszervekkel tájékozódni, látni, hallani. Elszoktam tőle. A vámpírszagot persze így, emberi orral is éreztem. Jeges-édeskés bűz, csípte az orromat. A lábamhoz nyúltam, hogy eloldozzam a bőrszíjjal a lábamhoz szorított farmergatyám, de ekkor vettem észre, hogy a szíjon kívül nincs más a lábamon. Eszembe jutott, hogy legutóbb annyira dühös voltam, hogy szétszórtam magam mögött a ruháimat, és elfutottam. Na, ezt jól megcsináltad, Jake – motyogtam magamban, és az alsó ajkamat harapdáltam. A fejemet forgatva valami fehérséget láttam meg az egyik fa tövében. Közelebb mentem, s megláttam a kikészített pólót és rövidnadrágot. Egy cetli is hevert mellettük, amin az időközben hullott esőtől elmaszálódott az írás, de még olvasható volt:

„Jake! Gondoltam szükséged lesz rá, ha visszajössz. Vigyázz rá, mert jelenleg nem futja több ruhára. Szeretlek, Billy”

Ezt olvasva hála öntött el öreg apám iránt, aki ugyan sosem volt farkas, mégis annyi időt töltött a la pushi alakváltókkal, hogy teljesen beletanult a szokásainkba. Elmosolyodtam, eldobtam az ázott papírlapot, és felöltöztem.

Kiléptem a fák közül, és elindultam a tengerpart mentén a házunkig. Végig éreztem a vérszívó bűzét, és kicsit aggódni kezdtem. Edward még sosem járt La Push-ban – az egyezség szerint nem is jöhetett. A többiek vajon elkaphatták, hogy most átlépte a határt? Ugye senkit nem bántott? És Bellával mi lehet? A dátumot már rég nem tartottam számon – még mielőtt elszöktem, akkor se számoltam a napokat, de sejtettem, hogy már augusztust írunk. Mikor lenne az esküvőjük? Vagy már volt? Lemaradtam róla? Egy kis bűntudatot is éreztem a szokásos fájdalom mellett. Én lettem volna Bells tanúja... nem akartam megbántani.

Szörnyű kérdés ötlött fel bennem: ugye Bella még ember? Nem, az nem lehet, hogy már belőle is szörnyeteget csináltak! Dühödten felkaptam egy kavicsot a földről, és elhajítottam a tenger felé. Éreztem, hogy nedvesség folyik le az arcomon, de most már nem érdekelt. Csak arra tudtam gondolni, hogy elveszítettem Bellát. Hogy nem harcoltam érte az utolsó pillanatig. Hogy már halott, jéghideg, vörös szemű, és embereket öl... hogy már sosem látom többé gyönyörű csokibarna szemeit, amikor rám néz, elpirulni az arcát, mikor megsimítom, és soha többé nem hallom szívének dobogását... zihálva felnéztem, és megláttam azt a csontfehér uszadékfát a parton, amin Bellával annyit ücsörögtünk. Természetes padunkon megpillantottam valakit görnyedni. Sötét haj, az éjszakában vakító tejfehér bőr, karcsú alak... az én Bellám. Itt van.

• Bella! - kiáltottam, és futni kezdtem az alak felé. Ő fölemelte a fejét, s gyönyörű, könnyes, mélybarna szemeit rám emelte. Megkönnyebbült sóhaj tört fel belőlem. Ő még önmaga. De valami nagyon bántotta, s ez megijesztett.

• Jake – suttogta, s felállt, hogy elém siessen. Hideg karjait az én forró derekam köré fonta, s fejét a mellkasomnak döntötte. Átöleltem, s jobb kezemmel az álla alá nyúltam, hogy felemeljem a fejét. Nagy szemeivel rám nézett.

• Úgy hiányoztál... - vallottam be neki.

• Te is nekem – szipogott. - Azt hittem, sosem jössz már vissza.

• Én sem hittem, hogy visszajövök. De úgy éreztem, vissza kell jönnöm.

• Edward szerint erre van valami „értelmes magyarázat”.

• Mi van? - kérdeztem vissza értetlenül.

• Azt mondta – magyarázta fáradtan, de egy kis vigyorral az arcán -, hogy van valami magyarázat arra, amiért vissza akarsz jönni. Meg amiért én itt vagyok.

Csendben, elgondolkozva néztem rá. Gőzöm sem volt, mivel bolondította már megint szegény lányt az a pióca. Végül úgy döntöttem, inkább rákérdezek arra, hogy mi bántja, miért ült sírva hajnalok hajnalán a la pushi tengerparton. A vérszopó ezt tuti nem engedte meg neki. Még hozzám se engedte le. A vámpírbűz és Bella könnyei féltem, hogy összefüggnek.

• Bells, mi a baj? - Annyira összetörtnek látszott, mint amikor Edward elhagyta... még rá emlékezni is rossz. Úgy nézett ki, mint egy kísértet. Mint egy halott.

• Most már semmi – ölelt szorosabban. - Csak annyira hiányoztál.

• Hol van a vérsz... Edward? Nem házasodtatok össze? Mi történt? - törtek ki belőlem a kérdések.

Bella lehajtotta a fejét, hogy elrejtse előlem a könnyeit, de engem nem tudott megtéveszteni. Túl jól ismertem. Lehajoltam, hogy lássam az arcát.

• Kérlek, Bella! - könyörögtem.

• Jake... - emelte rám a pillantását. - Nem, nem házasodtunk össze. Elhagytam őt.

Ha nem néz rám olyan őszinte szemekkel, komolyan, felröhögök. Bella elhagyta az imádott vámpírját? Akiért úgy odavolt? Akiért dobott engem? Aki miatt hónapokig éjszakákat sírt át, s kis híján meghalt? Mi ez, valami vicc?

• Tessék? - kérdeztem vissza bambán.

• Jake, én... - motyogta, láthatóan küzdött a szavakkal. - Én rájöttem valamire.

• Igen? - sürgettem.

• Tudom, hogy ezt furcsállni fogod, hidd el, én magam sem értem, de így van... és csak Edward szerint van erre valami magyarázat...

• Bella! Hagytad már ezt a baromságot, és mondd, mi van - kérleltem idegesen. Minek szarozik ennyit? Mondja már ki!

• Szeretlek! - jelentette ki hevesen, közelebb hajolt hozzám, s puha ajkait az enyémekre nyomta.

Ekkor változott meg minden.

Forró, szúró érzést éreztem a mellkasomban, hányingerem támadt, szédült velem a világ. Elöntött a forróság, de egy másmilyen fajta forróság, nem az, amit átváltozáskor szoktam érezni. Egy másodperc töredéke alatt mindez megszűnt, s olyasféle érzés szállt meg, amit eddig sosem éreztem. Mintha többé nem is számítana semmi, csak az a lány, aki épp előttem áll s engem csókol. Ő tartott életben, ő tartott a Földön, nem a gravitáció, tőle függtem, s egyszerre éreztem szerelmet, féltést, testvéri szeretetet iránta. Mintha ő lett volna a mindenem. Ő is volt. Az univerzumom kellős közepe. Bella Swan.